Ebből a sorozatából látható épp kiállítás a Liszt Ferenc téri Knoll Galériában is. Talán meglepő lehet azok számára, akik Birkás Ákost még a rá évtizedekig jellemző oválokkal, vagyis a képein megjelenő hatalmas, fejforma motívumokkal azonosítják, de azoknak is, akik például az utóbbi tíz évben festett, sajtófotóból felnagyított menekültképeket ismerik.
Öt-tíz éve, amikor Magyarországot még nem érintette a migránsáradat, ezek a menekültfestmények már feltűntek a kiállításain a Modem vagy a Ludwig Múzeum falán, de akkor nem éreztük eléggé a bőrünkön a súlyukat. Ő ebben a kérdésben érzékenyebb volt, hiszen maga is idegenként élt Nyugaton a nyolcvanas évek elejétől 2004-ig.
Most, amikor a menekültek itt vannak, jobban értjük Budapesten is az ügyet, de a művész már nem veszi elő ezeket a képeket a raktárból. „A kommerciális logika azt diktálná, hogy ezzel most fontoskodni kellene, de a szellemi igényesség ettől viszolyog" – mondja. Sőt, nemcsak a témát hagyta el, hanem kijött a nagyon direkt hatású, fotóalapú figurativitásból is. És visszatért az absztrakthoz.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Ebben a festői átalakulásában populizmusellenes politikai indulat fűtötte, árulja el. „Amikor közérthető művészetet akarok csinálni a fotófestményekkel, az is ugye egy populista mozzanat, de akkor milyen jogon támadom én a populizmust? Na és hogyan lehet ebből a helyzetből kibújni? A kibújás ára, hogy a mostani művek sokkal kevésbé közvetlenek."
Legújabb képein a számára fontos figurák átkerültek valami tőlük idegen, vonalas, vagy olykor négyzettáblákra osztott háttérbe.
A dolog így is érthető. Viszont ez a fura táncolás az absztrakt és a figurális határán: ez talán kevésbé. „Amikor az ember kicsit öregebb, rájön, hogy a világ csupa »igen, de«-ből áll. A modernitásnak emblematikus teljesítménye az absztrakt festészet. Hatalmas nagy ügy, nagy eszmény, de... egyszerűen vannak maradékok, töredékei úsznak itt valami régebbinek, amelyek az absztraktba nem férnek bele, és valahogy így tudok utalni rá."
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Talán kicsit sokat beszéltünk az elméletről. És nem szóltunk eleget a műterem részleteiről, a még Németországból hozott OBI-bakokon felállított festőasztalról, nem méltányoltuk eléggé az égnek álló színes ecsetek csokrait vagy a szembeni ház igazi józsefvárosi, kopott homlokzatát. De ne hagyjuk ki Jacques Brelt sem, a híres francia sanzonénekest, a nagy kedvencet, akinek arca egy CD-borítóról kerül fel a legújabb festményre. Már egy-két rajz készült is róla az asztalon fekvő vázlatfüzetbe. Amely vonalas persze.
