Érintésterápia a műfaji meghatározás, hiszen fantáziánk mellett az érintések, hangok pótolják a „kiesett" érzékszervet. Valahol félúton mozog ez a színház és a masszázs között, mondják. Nem is színház, hanem közös játék, vagy ahogy a résztvevőként meghívott rendező, Balázs Zoltán mondja: összjáték. Hívhatjuk élményterápiának is, páratlanul felszabadító megélni ezt a majdnem egy órát, amelyhez segítségül hívták az Odüsszeusz sztoriját.
Nem kell kívülről fújni a görög mitológiát, hogy szereplői lehessünk a történetnek. Bár kisebb-nagyobb eltéréssel mindannyian ugyanazt az utat tettük meg, tőlünk függ, hogy mennyire éljük át. Kérdezhetünk szabadon, sőt, akár ölre mehetünk Kirkével, aki disznót akar vágni (belőlünk), segíthetünk a magányos-elesettnek, és hullámokon is lovagolhatunk. Biztonságban érzi magát mindenki, hiszen a játékosok – ahogy a szereplők hívják őket: az „érzők" – személyre szabott kísérőt kapnak.
Világosban megismerjük őket illatok, hangok, tapintás alapján, akárcsak a többieket, akik utunkon „láthatatlan", de hallható szereplőként felbukkantak. A látássérültek jóval magabiztosabban mozognak, mint az alkalmi látásfosztottak. Az érintést is speciálisabban kezelik, és végre egy olyan színjáték, amit ők ugyanúgy élvezhetnek, mint a látók.
Azt mesélik a játszók, az elmúlt 164 alkalommal volt, aki elsírta magát, annyira hiányzik az életéből az érintés. Itt meg az ember azt érzi, mintha minden róla szólna, érte lenne, miközben erős irányítás kell ahhoz, hogy ne koppanjon, bukdácsoljon az ember az „akadályversenyen". Hosszú tréning eredményeként viszont minden olyan flottul pörög, hogy néha teljesen belefeledkezünk „párunkkal" az utazásba, az intimitásba.
A játszók szeretnék, ha ez az érintésterápia folytatódna más előadásokkal, de Keserű Imre inkább a távol-keleti színház eszményét képviseli: egy ember egy életen át keresztül tökéletesítse, amit csinál. Itt épp azt, hogy mindenki ugyanazt az élményt kapja. És bár a csúcstartó hétszer visszatért, ez az „utazás" egyalkalmas kaland.
