Fellini gatyájában

Volt olyan, hogy olasz művészfilm, volt egyszer egy Federico Fellini. Olyan az Ifjúság, mint amikor egy nagyon szorgalmas, csak szellemileg nem kimagasló diák vizsgázik művészetből. Tudja, hogy egy nagy filmbe kell olyan jelenet, amelyet ötven év múlva naptárokon meg lehet vásárolni. Fellini elhasználta már a Trevi-kutat erre a célra, de ő sem lesz rosszabb nála, beküldi a ­hőseit az elárasztott Szent Márk térre, az még gyönyörűbb lesz, még színes is.

A hangsúlyos Fellini-idézetek mellé mondok egy hangsúlytalant is. A visszavonult karmestert játszó ­Michael Caine azt mondja a lányának, aki az élete fontos pillanatát, egy díj visszautasítását hallgatja végig, azt mondja, anélkül, hogy odanézne vagy hallhatná: ne sírjál, Leda. Fellini így vette át az Oscart, anélkül, hogy odanézett volna a feleségére: ne sírjál, Giulietta.

De attól még nem csapsz be, Sorrentino, értem, hogy azért van dagadt focistád, mert Nápolyban születtél, és tudod, hogy az isteni Maradona nélkül soha nem lett volna bajnok a Napoli. Tudom, hogy ha háromszor elmondják, hogy Sumi Jo a legjobb énekesnő a világon, akkor meg kell, hogy jelenjen legkésőbb az utolsó jelenetben.

Sajnos, nem tudom úgy nézni az egészet, mint egy filmet, bár képeskönyvnek azért így sem rossz. Meg tanulságnak sem: mindezt a régi, nagy rendezők maguktól csinálták, mert tudták, hogy ez a fim, ennek van értelme, ezért élnek. Ifjúság? Persze, én is tudom, hogy ez az öregség, az ezerszer hallott sóhaj, hogy ezek a maiak nem érnek semmit. De mit csináljak, ha tényleg nem?

Ifjúság
(La giovinezza, Youth)
Forgalmazó: Mozinet