Pécs természeti és építészeti adottságait, mediterrán atmoszféráját, rendezvényeit korábban is kedvelték a turisták, s a település vonzerejét tovább izmosította, hogy 2010-ben a baranyai megyeszékhely volt Európa kulturális fővárosa (EKF). A kecskeméti Bányai Júlia Gimnázium egyik 9-es osztálya is Pécsett járt június első hetében. A diákokkal a Zsolnay kulturális negyedben találkoztam, s egyikük, Polacsek Zsuzsanna elmondta, hogy sok város szóba került, amikor az osztálykirándulást tervezték, végül Pécs EKF-es múltja is belejátszott a döntésbe.
Az osztályból többen is jártak a 2010-es rendezvényeken, és tetszett, amit itt láttak.
Az előbbiek ellenére nem árt tudni, hogy másfél évtizede még többen keresték fel Pécset. Az ezredforduló és 2004 között évente átlagosan 300 ezer vendégéjszakát regisztráltak Pécsen, ám 2009-re ez 181 ezerre esett vissza.
2010-ben felment a vendégéjszakák száma 238 ezerre, ám a következő évben 15 százalékos csökkenés következett. Azóta elindult egy lassú növekedés, tavaly 214 ezerre ugrott a mutató, de ez még mindig csak kétharmada a másfél évtizeddel ezelőttinek.
Emiatt szó sem lehet arról, hogy Pécs több mint negyedszázada bezárt, legendás szállodáját, a Nádort felújítsák. A főtéren álló, 1902-ben emelt, szecessziós épület gazdája, a Danubius Zrt. elegáns tervet készített a Nádorra, ám a beruházásra fordítandó milliárdok nem térülnének meg, ezért bele se fognak a munkákba. Amúgy a Danubiusnak még két, háromcsillagos belvárosi szállodája van Pécsen, a Palatinus és a Pátria, az egyik 100, a másik 117 szobával, de a nagyobbikat 2011 óta csak azokra a hetekre nyitják ki, ha a szobafoglalások indokolják.
A vendégforgalom csökkenésében szerepe van a válságnak, s elképzelhető, hogy az EKF nélkül még inkább agyonvágta volna a turizmust a gazdasági recesszió. Az EKF azonban sokat javított a város állapotán. Ismert, hogy Pécs – főképp uniós forrásból – 45 milliárdos beruházási csomagot valósított meg az EKF-re készülve. Megépült a Kodály Zoltánról elnevezett hangversenyterem és a Tudásközpont néven közismertté vált könyvtár. A Zsolnay porcelángyár termelésben feleslegessé váló, 3 hektáros területén egy kulturális negyed nyílt, emellett megújult a város tucatnyi köztere.
Ezekkel a beruházásokkal és az EKF előkészületeivel a város nehezen birkózott meg, ezért 2006 és 2010 között sűrűn jelentek meg kritikus újságcikkek Pécsről. A beruházások csúsztak, a hangversenytermet 2010 decemberében adták át, így az EKF évében alig fogadott be programot, a köztereknek és a Zsolnay negyednek a töredéke készült el a tervezett időre. Mindeközben Pécs két baloldali polgármesterének is tragikus sors jutott osztályrészül: Toller László végzetes autóbalesetet szenvedett 2006-ban, Tasnádi Péterrel pedig a rák végzett három évvel később.
Hogy az időközi választáson, 2009 májusában a fideszes Páva Zsolt fölényesen legyőzte az akkor még népszerű, szocialista Szili Katalint, abban komoly szerepet játszhattak az EKF-előkészületek hibáiról megjelent negatív hírek.
A közgyűlésben többséget szerző Páva tulajdonképpen szerencsés helyzetet örökölt: a beruházások már nélküle is lázasan folytak, a munkák csúszása az elődök sara volt, s ha végre valami elkészült, akkor a fideszes városvezető vágta át a szalagot, és ő köszöntötte az új érték átadásán megjelenő pécsieket.
Akik egyre elégedettebbek lettek az őket körbevevő változásokkal. A város 2010 januárjában készíttetett egy ezer főt felölelő, reprezentatív felmérést arról, hogy a pécsiek mit várnak az EKF-től. A kérdezettek kétharmada pozitívan reagált, harmada viszont értelmetlen pénzkidobásnak minősítette a rendezvénysorozatot. Egy évvel később megismételték a felmérést, s akkor már 90 százalék volt elégedett az EKF eredményeivel.
|
| Szökőkút a Széchenyi téren |
Páva ma is úgy érzi, hogy a város rendkívül jól járt az EKF-fel. A polgármester megemlíti, hogy az új épületek rangos nemzetközi építészeti és ingatlanfejlesztési díjak sorát söpörték be, a város szebb lett és gazdagabb, az új intézmények jól működnek, a pécsiek szeretik őket, a hangversenyterem extraklasszis akusztikája miatt világsztárok jönnek Pécsre. A város kiadásait évi 500 millió forinttal emelik ugyan az EKF-létesítmények – elsősorban a koncertterem és a Zsolnay – fenntartásának költségei, ezt azonban az állam állja. (A kormány egyébként fontolgatja, hogy átvenné őket. Páva nem örülne az államosításnak, azt szeretné, ha a normatív támogatás biztos alapokra, nem pedig évenkénti megállapodásra épülne.)
Amúgy Páva nem állítja, hogy az EKF maradéktalan siker, hisz a győztes pályázat megfogalmazói azt a célt tűzték ki, s a város lakói abban bíztak, hogy Pécs óriásit lép előre, s valamiféle kulturális alternatívája lesz a fővárosnak. Egy város, amely a kultúra révén idegenforgalmi központtá nő, s ahol a kultúra bősége átformálja a közösség életét. Ez egyelőre álom. Vagy félszáz pécsit kérdeztem EKF emlékeiről és arról, hogy szerintük – négy és fél év távlatából – mit hozott az itt élőknek 2010.
Ami egyértelmű, a pécsiek szeretik a város megújult köztereit. Azt különösen, hogy szinte mindenütt épült valamilyen szökőkút vagy csorgó. Nem zavar senkit, hogy abban egyre többen lubickolnak.
– A hatéves lányommal és a négyéves fiammal kánikulában eleve úgy indulunk el sétálni, fagyizni, hogy a kicsik előbb-utóbb belegázolnak a vízbe, ezért hozunk magunkkal tartalék ruhát meg törülközőt – vallja be Bayer István, aki amúgy külföldön dolgozik tavaly óta. – A gyerekek jól érzik így magukat, ezért mi is. A talán legsikeresebb köztér az uránvárosi lakótelepen a Szilárd Leó játszótér: az alig 2 ezer négyzetméteres placc hintáin, mászókáin, csúszdáin és erőt próbáló játékain néha száznál többen osztoznak.
A legkritikusabban a Széchenyi tér új arculatáról beszélnek a pécsiek. Nyáron elviselhetetlenül árnyéktalannak és forrónak tartják a teret. Itt egyébként korábban sem nőtt több fa. A bírálók baja inkább az, hogy ők szerették a tér korábbi, támfallal megosztott formáját. Most faltól falig fut a kőburkolat, elvesztette korábbi tagoltságát. Amúgy a 2010-ben elbontott tér formája a múlt század húszas éveiben született meg, s a pécsiek eleinte azt is idegenkedve fogadták. Előtte hasonló volt, mint ma, hisz évszázadokon át piackéntműködött, így a függőleges tagoltság gátolta volna a vásárosok szekerénekmozgását.Mindamellett ezen a sokaknak nem tetsző téren is szívesen időznek a pécsiek, s ezzel teljesült az EKF-pályázat azon célja, hogy a terek „szívják magukba” az embereket.
A Kodály Központról fenntartások nélkül beszélnek a helyiek. Azzal viszont elégedetlenek, hogy a hangversenyteremmel szemközti nyomornegyed szanálása késik. A Kodályban évente 190 eseményt rendeznek, ezek 80 százaléka koncert. Az unió elvárja, hogy évi 50 ezer fizető néző váltson jegyet a házba, tavaly 87 ezren tették ezt meg. Az itt rendezett hangversenyekre az egész régióból, sőt Eszékről és Pestről is járnak, a fővárosiak főleg akkor jönnek, ha olyan sztár a vendég, akinek a koncertje a fővárosban jóval drágább. Az is tény, hogy a kevésbé ismert előadók fellépésén vattázzák a 999 embert befogadó házat: ha nem fogy a jegy, akkor olcsóbban is odaadják.
A Kodály rezidens zenekarának, a Pannon Filharmonikusoknak évente 40 koncertje van itt. 2010 előtt a zenekar az egyetem orvosi karának aulájában fellépve 10-15 ezer jegyet adott el, mostanra ez a szám 30 ezer fölé ment. A Tudásközpont a pécsi egyetem, a megye és a város könyvtárát integrálta. Az ide belépők többsége egyetemista, emiatt a Tudásközpont fiatalos, nyüzsgő, bohém. A tervező team a belső tereket egybenyitotta, így a térhatás teátrális és szuggesztív. Az egyetemisták élvezik ezt az attraktív világot, a Tudásközpont nekik igazi találkozóhely és fórum.
A félrevonuló, csendben dolgozni akaró olvasók kevésbé boldogok, mert a beszélgetések, de még a suttogások és a néma gesztusok is minden irányban gyengítetlenül terjednek.
Hogy ezek után nyerésre vagy vesztésre áll-e a Tudásközpont megítélése, az egyéni, s mindig attól függ, hogy mit keres az olvasó: könyvet-e vagy a másikat. A Zsolnay negyed statisztikai adatai is meggyőzők. Az unió itt évi 150 ezer fizető nézőt vár el, tavaly 225 ezren vettek a negyed valamelyik rendezvényére vagy kiállítására belépőt, tudom meg Márta Istvántól, az Európa-szerte páratlan „kultúrpark” vezetőjétől.
A legnépszerűbb a Gyugyi-gyűjtemény (37 ezer látogató), a porcelángyártásba betekintést adó látványmanufaktúra (31 ezer) és a Csodák Palotájára emlékeztető varázstér (30 ezer). A negyedben még fél tucat kiállítás látható, itt kapott helyet a Bóbita Bábszínház, több színház- és koncertterem, a planetárium, aztán itt termel a nézők szeme láttára egy exkluzív piacra dolgozó kesztyűmanufaktúra, ahol akár pitonkesztyűt is vehetünk 100 ezerért, emellett kézműves termékeket kínáló boltok és éttermek várják a nagyérdeműt. A szabadban játszóterek, kosaraspalánkok vannak, és puha gyep leheveredni.
Ennek ellenére napközben a negyed elsősorban a Pécsre látogató turisták célpontja. A helybéliek főleg akkor jönnek, amikor fesztivál, koncert vagy színház várja őket. Ennek az az oka, hogy a helybélieknek „nem áll rá a lába”, hogy a belvárosból kisétáljanak a negyedbe „csak úgy”. A negyed alig ezer méterre van a városközpont szélétől, csakhogy az odavezető, lepusztult házakkal szegélyezett út nem invitál sétára. Megoldást talán az jelenthetne, ha egy összetéveszthetetlen és ideillő jármű összekötné a belvárost a negyeddel.
Az EKF megálmodói arról is beszéltek, hogy az EKF megváltoztatja majd némiképp a városban a közgondolkodást. Egyrészt azzal, hogy a város jövője iránt elkötelezett civilek ötletei beépülnek a 2010-es programokba,másrészt azzal, hogy 2011-től továbbviszik az EKF szellemiségét, a kultúra a mindennapok szerves részévé válik. Az álom első fele hamar megbukott, hisz Pécs győztes EKF-pályázatát egy civil csapat írta meg, de ez a team a város vezetése számára 2006-tól terhessé vált. A pályázat író kollektíva tagjait kitüntették, de többé nem hallgattak rájuk. Bár Páva Zsolt próbálta ötletpályázattal megszólítani a civileket, ám a beérkező écákat ezúttal se vették komolyan.
2010-ben így sem volt hiány élvezetes programokban Pécsett, aztán 2011-től – mivel nem volt már annyi pénz a kultúrára – a kínálat gyérült. Vajon mi maradt meg a pécsiekben az EKF szellemiségéből négy csendesebb év után? Amikor erről faggattam a helybélieket, akkor többnyire nagy csend volt a válasz. De azért kaptam tanulságos válaszokat is. Az uránvárosi lakótelepen élő, 27 éves Balog György így beszélt:
– Volt az a történet, hogy kiraktak a pécsi terekre egy-egy zongorát, és bárki leülhetett játszani. Az általánosban én is tanultam zongorázni, hát egyik délután leültem a Köztársaság téri zongorához. Csak pötyögtem, de jó volt. Naponta felsétáltam a Kossuth térre, ott gyakran zongoráztak olyanok, akik valaha egész jól játszhattak. Hallgattam őket, és utána beszélgettünk. Előfordult, hogy jött egy gimis csapat, egy fiú játszott, a többiek énekeltek. Nem voltak profik, de nagyon feelinges volt az egész. Kár, hogy már nem tesznek ki zongorákat.
Garáné Schmidt Ibolya, aki a kertvárosi lakótelepen négyéves, vadul bicikliző unokáját vigyázta, azt idézte fel, hogy milyen jó buli volt a szomszédünnep:
– Harminc éve lakunk itt a férjemmel, és olyan emberekkel ismerkedtem meg a szomszédünnepen, akiket addig ezerszer láttam, de sohase beszélgettünk. Azóta is köszönő viszonyban vagyok velük, kérdezgetjük egymást, tudunk egymás gyerekeiről, hobbijáról, betegségeiről.
A külföldi licenc alapján importált szomszédünnep úgy működött, hogy az utcán felállított hosszú asztalokon saját főztjüket kínálták egymásnak a résztvevők. A rendezvényhez a város biztosított asztalokat és székeket, s némi támogatást. A cél az volt, hogy a közelben lakók „fedezzék fel” egymást. Amikor megemlítettem Páva Zsoltnak, hogy ezt talán nem lenne felesleges újraindítani, akkor ő rábólintott:
– Adventkor szerettük volna arra rávenni a pécsieket, hogy álljanak össze társaságok, és a szomszédünnep mintájára közösen főzzenek forralt bort. A fűszert a város adta. Talán, ha tíz csapat élt vele.
A 26 éves Bányai Zsófia, aki idén végez a pécsi egyetem közgáz karán ad egy magyarázatot arra, hogy szerinte miért csökkent a pécsiek igénye az ilyen együttlétekre:
– Félnek a létbizonytalanságtól. A városban alig van rendesen megfizetett munka. Az emberek ettől bezárkóznak, és nem érdeklődnek egymás iránt, a kultúrára meg nem marad pénzük. Aki teheti, elmegy külföldre a szegénység elől. Valószínűleg én is ezt teszem, tudok angolul, spanyolul, portugálul, lesz diplomám, itthon mégse látok magam előtt jövőt.
Az előbbi véleményt sokan osztják Pécsen.
Tény, hogy a város gazdasági állapota aggasztó. A fizetések nagyon leszakadtak az országos átlagtól, az álláskeresők aránya 9, a közmunkásoké 2-3 százalék. Az elmúlt négy évben 7 ezerrel csökkent az aktív korúak száma Pécsen, ők elköltöztek az ország jobban menő vidékeire és külföldre. Ha itt maradtak volna Pécsen, az állástalanság 20 százalék körül lenne. Tíz éve 5 százalék volt.
Patartics Zorán Ybl-díjas pécsi építész sem vitatja, hogy a létbizonytalanság visszahúzó hatással van a közösségi kezdeményezőképességre és a kultúra iránti igényre.
A 47 esztendős Patartics egyik szerzője volt a győztes EKF-pályázatnak,majd civil projekteket valósított meg, ám mára háttérbe vonult. Addig az EKF eseményeit és a város történéseit nyomon követte, többször volt életre hívója olyan, főleg internetes társadalmi vitáknak, amelyek Pécs jelenével és lehetséges jövőjével foglalkoztak. Patartics úgy véli, az EKF-előkészületek mulasztásai visszaütnek abban, hogy a pécsiek részvételi hajlandósága a közös gondolkodásban nem tudott magasabb szintre lépni. A civilek egy része nem tette túl magát azon, hogy nem volt valóságos igény a véleményükre, másfelől viszont a városi polgárok sem tettek meg minden tőlük telhetőt.
Az együtt gondolkodás kultúrája nem hiányzik senkinek, ma sem. Érdemi ösztönzés nincs, belső igény is alig. Patartics így összegzi civileket bevonó „receptjét”:
– Az EKF során befogadó szervezetet kellett volna létrehozni, s ma is jó lenne. Olyan profi szervezetet, amely nyitott a városban szaladgáló civilek kulturális és városfejlesztési ötleteire, igényeire. Ez a szervezet azon munkálkodhatna, hogy az életképes ötleteket hasznosítsa. Ha az egyén azt érzi, nem számít a véleménye, nem nyílik meg. Bizalmatlanság van, és hiányzik a szándék, hogy kezdeményezzünk. De így kamasztársadalom maradunk: a kamasz felnőtt akar lenni, mikor az jogokkal jár, de gyerek, ha kötelességekkel.
Patartics az EKF óta is
megélte, hogy milyen az, amikor egy ötletet hátba veregetés mellett elsüllyesztenek.
Három éve felvetette, hogy nagyobb havazás után a belvárosból ne szállítsák ki a havat, hanem hordják össze a Széchenyi térre, akár önkéntesekkel, s építsenek belőle szánkópályát. A ródlizás közösségi program lehetne, erősíthetné a pécsiekben az új tér élményét. Az ötletet a polgármesteri hivatal illetékesei meghallgatták, érdekesnek tartották, de számos problémás részletet tártak fel, ezért eltették jövőre. Utóbb Patartics azt hallotta, hogy tőle várnák a megvalósítást, amire viszont azt mondja, nem az ő dolga, hanem azoké, akik rendelkeznek a hókotrók felett.
Mindamellett vannak olyan civil kulturális kezdeményezések Pécsen, amelyek sikerrel szólítanak meg vagy hívnak létre közösségeket, s a szervezők elismerik, hogy őket az EKF élményei is ösztönözték. Pécs hírhedt épülete, a negyedszázada lakatlan, 25 emeletes magasház: a bontásra ítélt épület lakóit hívta össze tavaly egy idegenforgalmi vállalkozás munkatársa, a 40 esztendős Salamon Péter. A rendhagyó lakógyűlésen 87 volt magasházi lakót lefényképeztek, és a fotókat kirakták az épület kerítésére. A lakókkal interjúk készültek, azokból könyvet szerkesztenek.
A szándék az volt, hogy ha a ház eltűnik, az ott élők közösségének maradjon nyoma a kollektív emlékezetben. Most Salamonék azon dolgoznak, hogy
a házat övező palánkra feltegyék a város nagy egyéniségeinek – Vasarelynek, Breuer Marcellnek, Weöres Sándornak – a festett portréját. Amíg nem bontják le a tornyot, a pécsiek ne csak a kietlen épületet lássák, hanem egykori nagyjaikat is.
A múlt ősszel Egy kis pécsi zene címmel minden pénteken, szombaton és vasárnap délután négytől 25-30 percen át élő muzsika szólt a pécsi polgármesteri hivatal erkélyéről.
A Pannon Zenebaráti Kör szervezte meg, hogy a város muzsikusai ingyen fellépést vállaljanak és szórakoztassák a hivatal előtt promenádozókat. Mindig több százan hallgatták a zenét, ezért a közhasznú egyesület idén májusban is megszervezte az erkélyzenélést. Bális Eszter, a zenebaráti kör elnöke elmondta, hogy egyesületük az EKF és annak hatására jött létre, hogy a Kodály Központban kiváló hangversenyeket hallhattak. A főtéri minikoncertek célja, hogy felhívják a figyelmet a város együtteseire, örömöt szerezzenek a pécsieknek.
A Király utca egyik vendéglátóhelye, a Nappali hetente háromszor dzsesszkoncertet rendez, havonta egyszer meg versíró-versenyt (slam poetry-t). Felcser Dávid, a Nappali 36 éves, vékony, magas, dús szakállat hordó vezetője volt már DJ, és dolgozott külföldön számtalan területen. Arra, hogy műsoros kocsmát nyisson a sétálóutcában, az EKF vette rá. Látta, hogy a 2010-es programok „mennyire beindítják” az embereket. A Nappali belső részén és teraszán százötven szék fér el – gyakran duplaennyien gyűlnek össze.
|
| Kiállítás a magasház körül |
A Király utca üres üzletektől zsúfolt végén nyitotta meg a Szabadkikötő nevet viselő közösségi teret a kulturális programok szervezésében jártas Labor Kisszövetkezet. A befogadó épület lepukkantsága, szedett-vedett bútorai és kukákkal határolt udvari terasza miatt a Szabadkikötő romkocsmaszerű, ezen az sem változtat, hogy a vendégek gyerekeinek külön sarkot alakítottak ki. A Szabadkikötőben hetente többször színházi és zenés produkciók követik egymást. A fellépők útiköltségért vállalják a mutatványt, a Labor ezt saját bevételeiből és pályázati forrásokból állja.
Jegyet nem szednek. A kocsmát az alternatív kultúrát kedvelő értelmiségiek és egyetemisták látogatják. Mata Csaba, a Szabadkikötő 34 éves, művelődésszervezőnek tanult vezetője 2010-ben az EKF miatt települt Budapestről Pécsre. Szerinte ha van az EKF-nek üzenete, akkor az úgy fogalmazható meg, hogy a kultúrának mindenütt jelen kell lennie.
– Nem a pénzért csinálom, hanem azért, mert jól érzem itt magam
– mondja Mata Csaba, miután becígölte az udvarból az esti műsorhoz szükséges mobil színpadot. – Körbenézek, és azt látom, hogy aki idejár, az nekem mind szimpatikus. Mi kellhet még?
