Becsapós könyv a Mangalicacsárdás. Messze nem azt adja, amire számítunk. Csakhogy nem jó értelemben.

Nem regény, még csak nem is novellafüzér a Turulpörkölt félig lengyel, félig magyar szerzőjének új műve. Inkább amolyan Úton-féle bédekker, amelyben a drogok és szabadság nyújtotta láz helyére a magyar ételek és emlékművek kerülnek, mint az ország legfőbb attribútumai. Útikönyv tehát, kilenc, nagyjából összefüggő útleírás, majdnem esszé, amely Miskolctól Győrig, az Alföldtől a Balatonig hálózza be Magyarországot, és mutat be minket egy félig kívülálló szemével magunknak.

Talán az a legnagyobb baj, hogy mindez nem elég markáns. Bár Krzysztof Varga néha kíméletlenül pontos és húsba vágóan ironikus. Például amikor azt ecseteli, hogy Arcimboldo nyomán ki tudná rakni savanyúságból a híres magyarok arcképét Kossuthtól Gyurcsányig, mert „ez lenne a magyarság és a magyar történelemben, a magyar dicsőségben és a magyar vereségekben megsavanyított Magyarország, a magyar politikában és a belső magyar gyűlöletben való megsavanyodás kvintesszenciája”. Vagy amikor azt fejtegeti, hogy a történelmünkben „hatalmas képregény-potenciál rejlik”. És akkor is érdekfeszítő, amikor Danilo Kisről vagy a nagyrévi méregkeverő asszonyokról beszél. Csakhogy mindezt rengeteg fecsegés veszi körbe. És igen rossz arányban. Úgy cirka harminc oldalra esik egy végiggondolásra alkalmas bekezdés. Addig viszont számos jelentéktelen és semmitmondó részleten kell átrágnunk magunkat, amely a lengyel (vagy bármilyen külföldi) olvasónak talán még kuriózum lehet, ám a magyar olvasó legszívesebben továbblapozna.

Az Úton információhalmaza is Kerouac lehengerlő személyességétől nyeri semmihez sem hasonlító ragyogását, amely itt viszont gyakorta tompa és nehézkes marad. Mintha Varga képtelen lenne elválasztani a fontosat a mellékestől, mindenről minden az eszébe jut, és ezt le is írja, kontroll nélkül. Ám ez sehogy sem akar összeállni amolyan sodró folyóvá. Vagy ha összeáll is, az olvasó sajnos a parton reked. Ásítunk a pesti Wichmann rántott húsait leíró résznél, Báthori Erzsébet életét feldolgozó filmek kritikáinál (?) vagy a magyar katonazenék rigorózus számbavételénél.

Márpedig az ehhez hasonló könyvek értéke mindig azon áll vagy bukik, hogy mennyire tud fontossá válni az elbeszélő. Azért élvezzük Goethe vagy Márai útleírásait, mert az ő tekintetük képes jelentést kölcsönözni azoknak a részleteknek, amelyek mellett amúgy elmentünk volna.

Csakhogy Varga tekintete nem válik kiemeltté, az ő szavaival élve részben megmarad turistának. Őgyelgő laikusnak, beavatott avatatlannak. Egy tekintet lesz a sok közül, amely nem sűrít, nem kiemel, nem magyaráz, hanem pusztán leírja azt, ami elé kerül. Zsurnalizmus esszé helyett. Amelynek nincs felszíne és nincs mélysége, csak kiterjedése. A Mangalicacsárdás a parttalan fecsegés, a céltalan utazás könyve, amely nem kecsegtet megérkezéssel. Vagy ha mégis, hát nem oda visz, ahova szeretne. Nem jutunk közelebb magunkhoz, bár tény: néhány új gondolattal gazdagabbak leszünk. De ehhez két és félszáz oldal túlontúl nagy teher.

Krzysztof Varga: Mangalicacsárdás
Európa, 259 oldal, 2990 forint