A központok a nagyobb városokban – összevonásokkal, átcsoportosításokkal, elbocsátásokkal – többnyire megúszták a nehéz időket, bár azt azért nem engedhették meg maguknak, hogy finnyásak legyenek a terembérlők kiválasztásánál. Így lettek rendszeresek a kultúrával kevéssé rokon használtruha-vásárok, az álgyógyászati egybegyűlések vagy a termékbemutatók. A falvakban még ez a menekülőút sem volt meg: tömegével húzták le a rolót a kultúrok, és persze bedőlt egy sor nagyvállalati központ is.
Az irány 1997-ben változott meg, amikor törvényben rögzítették, hogy az úgynevezett közművelődési feladatellátás kötelező önkormányzati teendő, miután a politika eljutott a felismerésig: a művelődési házak fontos közösségmegtartó színterek. Az ezredforduló táján beindították a revitalizációs programot, majd 2008-ban a kisebb településekre méretezett IKSZT (Integrált Közösségi Szolgáltató Tér) projektet és a megyei jogú városokra szabott Agóra programot. Ezekből számos és komoly infrastrukturális beavatkozásra futotta (pl. Békéscsabán, Tatabányán, Szegeden). A közepes méretű városok viszont kimaradtak a szórásból. Ez sok helyütt csúnyán meglátszik. Leggyorsabban talán a tatai és a kiskunmajsai művházra férne rá a felújítás.
Az állami hozzájárulás továbbra sem túl gavalléros, a hálózat változatlanul alulfinanszírozott, a legtöbb település lakosonként és évente 1140 forintot, a megyei jogú városok és a fővárosi kerületek 600 (!) forintot kapnak. Ezek az összegek a teljes működési költségek mindössze harminc százalékát teszik ki. Sajó Attila, a sajószentpéteri művház igazgatója megjegyezte: az biztos, hogy az állami hozzájárulás nem éri el azt az öszszeget, amelyet a közüzemi díjak és az egyéb szolgáltatások áfájaként és a bérek járulékaként visszafizetnek az államnak.
Veszteséglista
Az elmúlt évtizedekben – főként a szocialista nagyipar bedőlése miatt – művházak sorát vesztette el a köz. Nincs már meg egyebek mellett a Főváros Gázművek (óbudai) művelődési központja, a Hazai Fésűsfonó Soroksári úti művelődési háza, az erzsébeti Építők Művelődési Háza, a csillaghegyi Lenárugyár művháza, az Orczy kerti Józsefvárosi Művelődési Központ, a Ganz-MÁVAG Golgota utcai művháza és a miskolci Vasas Művelődési Központ sem. De van frissebb veszteség: 2012-ben a 115 éves szombathelyi Haladás Művelődési Ház is elesett.
Jó hír is van. A legkisebb településeken ettől az évtől némileg javultak a kondíciók, mert maradt ugyan az 1140 forintos fejkvóta, jogszabályba iktatták azt is, hogy az átutalt hozzájárulás településenként nem lehet kevesebb 1,2 millió forintnál. Márpedig mondjuk egy 500 fős falu esetében (sok ilyen van) ez dupla pénzt jelent.
Csodát még mindig nem lehet csinálni. Az egyesület elnöke szerint ez a bő millió szűkösen is csak arra elég, hogy ezek a házak – természetesen helyi szakember nélkül, mert arra nyilván nem telik – tisztességgel be tudják fogadni a helyi asszonykórust, a citerakört, a karatéző gyerekeket. A minimum, hogy legyen áram, fűtés és takarítás. A nagyobb intézmények is nyomorognak. Bár megpróbálják elhivatottan kiszolgálni a helyi igényeket, hívják az utazó színtársulatokat, a megfizethető zenei produkciókat, nem tudnak és nem is akarnak a programszervező cégekkel versenyezni. Egy kultúrháznak ugyanis főleg közösségek kellenek, és csak másodsorban közönség – vallja az elnök.
Hungarikum is lehetne
A magyarhoz hasonló rendszerű, tehát önkormányzati fenntartású művelődésiház-hálózat Európában nem alakult ki. Mondják is: a mi kultúrházi rendszerünk megérdemelné, hogy hungarikummá nyilvánítsák. Németországban főként népfőiskola-szerű intézményekben és különféle egyesületek által működtetett központokban pallérozzák a közt, egyebek mellett tudományos és művészeti önképzés keretében. Dániában, Belgiumban és Hollandiában jellemzően önkéntesek végzik a munkát, Angliában afféle „szomszédsági alapon” működnek a kultúrok, amelyek elsősorban a szociálisan rászoruló rétegeket szolgálják. Franciaországban az ún. gyermekházak a legelterjedtebb közművelődési színterek.
