A Wayward Pines azonban tévésorozat, amelyben tíz óra alatt mesélünk el egy történetet. A moziban erre legtöbbször másfél óra áll rendelkezésre, legjobb esetben három, de akkor legalább két és fél óra akciójelenetet kell felmutatni a történet kompenzálására.
Ha van tíz órád, akkor nem kell sietned: gondosan előkészítheted, hogy mikor feded fel a legnagyobb titkokat.
A részeket Night elosztotta több rendező között, mindegyik kemény, filmes látásmóddal rendelkező művész volt, így hosszú idő után újra azt éreztem, hogy „filmet” forgatok. Nem gondoltam azt, hogy akkor ez most „csak” tévé.
– Akkor ön is beállt azok sorába, akik szerint a tévé nyert a mozi ellen.
– Sarkos megfogalmazás, minden bizonnyal igaz is, de nekem akkor sem esik jól a mozi haláláról értekezni. Egy biztos: a tévés iparág óriásit változott az elmúlt tizenöt évben. Tény az is, hogy
a legjobb írók ma már a tévéknek dolgoznak, mert itt lehet emberi történeteket írni, mélyre ásni.
Persze nem mindenhol, mert ma is vannak ostoba szappanoperák, butuska kis romantikus darabok. De a Pines például különlegesség: olyan minisorozat, amelynek készítésekor nem kellett kompromisszumokat kötni. Tehát sorozat és sorozat között is lehet óriási különbség, ahogy például a mozikban sem csak szuperhősfilmeket játszanak. Talán túl sok film is készül, egy tehetséges rendezőnek ma már sokkal nehezebb áttörnie egy mozis produkcióval, az igazi lehetőséget most tényleg a tévék tudják garantálni. Ez ráadásul a színészekre is igaz: korábban az ment el tévézni, aki állandó fizetésre és nyugis életre vágyott, távol a glamourtól. Ma ha nem szerepelsz tévében, nem is vagy igazi sztár.
– Nem unalmas „sokáig” foglalkozni egyazon karakterrel?
– Van egy jó barátom, dramaturgiát tanít a UCLA-n. Tőle kérdeztem meg egyszer, hogy miért kell a mozis dramaturgiában a három felvonás elvét alkalmazni. Azt értem, hogy a színházban miért van erre szükség: mert szünetet kell tartani, hogy a nézők elmehessenek a mellékhelyiségbe vagy a büfébe. Ehhez képest egész életemben azt láttam, hogy minden egyes filmem a három felvonás struktúrája alapján készült, a karaktereim pedig legfeljebb egyetlen, aprócska változáson eshettek át. A figura mondjuk rájön, hogy mégiscsak szerelmes, esetleg, hogy a pénz nem elég a boldogsághoz.
A Pines viszont végre mentes volt ettől a béklyótól. Tanultam egy új szót: „verisimilitude”. Latin szó, azt jelenti: az igazság látszata. Az egész történet erre van kihegyezve. A nyomozó, akit alakítok, jár fel és alá a városban, ahol mindenben van valami bizarr. Az egész az igazság körül forog: hogyan fedezzük fel és fogadjuk el, illetve ebből kiindulva, mennyire hagyjuk becsapni magunkat. Színészként ez óriási kihívás, mert egy film elkészítése pontosan ez: a valóság imitálása. És itt még ezen is kellett csavarnunk egyet.
Kicsoda Ethan Burke?
A Blake Crouch Pines című bestseller regénytrilógia és az abból készült tévésorozat főszereplője, Ethan Burke különleges ügynök (Dillon) fontos küldetéssel érkezik az idahói Wayward Pinesba: meg kell találnia és haza kell juttatnia két társát, akik egy hónappal korábban érkeztek az idilli kisvárosba, és azóta nem jelentkeztek. Mielőtt azonban felvehetné a kapcsolatot a helyi erőkkel, baleset áldozata lesz. Hamar kiderül, hogy valami nagyon nincs rendben a városkában: nem elég, hogy mintha húsz éve megállt volna az idő, az ügynök nem tudja felhívni a feleségét és a fiát. A sorozat tíz epizódból áll, a stáblistán a már említett Dillon mellett Melissa Leo, Terrence Howard, valamint Carla Gugino, Shannyn Sossamon, Toby Jones, Reed Diamond, Tim Griffin, Charlie Tahan és Juliette Lewis is szerepel. A Wayward Pinest csütörtökönként este kilenc órakor sugározza a FOX.
– Előre ismerte mind a tíz rész forgatókönyvét?
– A könyveket elolvastam, és számomra az volt a legnagyobb kérdés, hogyan lehet majd az irodalmi művet adaptálni, mert itt a karakterlogika volt a meghatározó, nem a konkrét cselekmény. Mint kiderült, minden színész más elképzeléssel érkezett a forgatásra. Nagyon sok kérdést kellett tisztázni, mire elindulhattunk a forgatással.
– Igaz, hogy beleszólása volt, kik legyenek a rendezők?
– Nézze, egy színész akkor a legszerencsésebb, ha olyan rendezővel dolgozhat, aki konkrét vízióval rendelkezik, képes kommunikálni és talpraesett vezető. M. Night Shyamalan mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, hovatovább olyan erős karizmával van megáldva, hogy a színész nyugodtan hátradőlhet. Amikor elmondta, hogy ő csak az első részt rendezi, és utána inkább a háttérből irányít, egyértelmű volt, hogy megbeszéljük, kik jöhetnek szóba az egyes epizódok rendezőiként.
– Úgy tudom, Antal Nimródhoz kifejezetten ön ragaszkodott.
– Így van! Dolgoztunk együtt A szállítmány című filmben, és pontosan láttam, hogy milyen természetes ösztönnel rak össze komplex drámai, illetve akciójeleneteket. Amikor a Pines története elkanyarodik a sci-fi felé, egyértelmű volt, hogy ez Nimródnak való téma. Night nem ismerte őt, de addig ajánlottam neki, hogy végül megnézte A szállítmányt és a Predatorst.
Rögtön rájött, hogy miért ragaszkodom hozzá. Nimród végül a kilencedik epizódot rendezte meg, talán a legjobb lett a tíz közül.
Az viszont biztos, hogy a legsötétebb és a legdrámaibb.
– Sokakat meglepett, amikor 2002-ben megírta és megrendezte az első nagyjátékfilmjét, A szellemek városát. Mi vonzotta a kamera másik oldalára?
– Az, hogy a történetmesélés rendezői feladat, színészként csak eszköz lehetsz mások álmaiban. Az életemnek ebben a szakaszában természetesnek vettem, hogy én is rendezzek, elvégre olyan nagy művészekkel dolgozhattam együtt, mint Francis Ford Coppola, Gus Van Sant vagy Paul Haggis. Ugyanakkor
nagyon sok tapasztalatlan és rossz rendezőtől is megtanulhattam egy-két dolgot
– főleg magamról. Például, hogy sokaknál jobban értek a filmkészítéshez.
– Azért a világ még ma is a színészt látja önben.
– Ez az én nagy problémám, mert senki sem azzal a célzattal küld nekem forgatókönyvet, hogy rendezzem meg, hanem hogy szerepeljek benne. Manapság szinte lehetetlen kibújni a megcsontosodott szerepkörökből. A szellemek városa kapcsán sokan elcsodálkoznak, hogy én írtam és rendeztem, miközben játszom is benne. Na és? – szoktam visszakérdezni, amikor értetlenkednek. De nem esem kétségbe: most épp egy dokumentumfilmet készítek a kubai zenéről, a középpontjában El Gran Fellove áll, aki 1955-ben Mexikóba disszidált. Ismeri tőle a Mango Mangue című dalt? Ugye, nem? Na, ezért készítjük a filmet.
