Először is benne vannak a többiekből hiányolt jó viccek – az író megfogalmazásában: alapviccek –, amelyeknek az a sajátjuk, hogy szinte bármely korban, helyzetben érvényesek. Másodszor: nincsenek benne gyenge töltelékek. Hiányoznak belőle továbbá az antiszemita sztereotípiákat magukévá tevő viccek – ilyeneket is gyártottak a zsidóvicc-macherek –, nincsenek a másokat – népcsoportokat, vallásokat, foglalkozásokat stb. – és pláne a nőket – feleséget, anyóst, sógornőt, menyet – ócsárló mókák sem. Azok a főként régi, vallási tárgyú, belterjes viccek sem kerültek bele a kollekcióba, amelyeket jószerével csak az fog fel, aki ismeri a Talmudot és a jiddis nyelvet, és amelyek indokolttá tették azt az ősi zsidó mondást, miszerint a zsidó vicc az, amit egyetlen gój sem ért, de minden zsidó ismer.
De akkor mitől olyan népszerűek a zsidó viccek – tettük fel a jogosnak tűnő kérdést Dés Mihálynak, aki erre azt mondta, ennek egyik eredője az, hogy nagyjából harminc országban éltek-élnek a helyi kultúrákkal többé-kevésbé egy fedél alatt zsidók hosszabb-rövidebb, de inkább hosszabb ideje. A másik, hogy a zsidó vicc lefedi az élet minden területét, a születéstől a házasságon át a halálig, a vallástól a városi polgári lét paradoxonjaiig és még azon is jóval túl. Ráadásul a (jó) zsidó vicc sohasem öncélú, önmagáért – a játékért – való, hanem egy valós téma, probléma körül forog.
Különleges azért is, mert ezekben bukkant fel először és van jelen a legkitartóbban az önkritika és az önirónia – más népeknél ez sem annyira tipikus. Ennek egyik oka a zsidó vallásgyakorlatban keresendő, amely a nagy hitbéli talányok folyamatos magyarázására, értelmezésére épül, ami okszerűen erősíti a kritikai szellemet. Emellett az egy Isten feltétlen elfogadásán kívül nincs benne más dogma, ami megint csak tágabbra tárja a kapukat.
Az is számít, hogy a diaszpórában élő zsidóság, ellenséges környezetben, az osztályok közti átjárást kizáró hierarchikus társadalmakban igyekezett boldogulni, maga azonban aránylag demokratikus közösségeket alkotott, ahol egyrészt volt átjárás a társadalmi rétegek között, másrészt sokkal szabadabban lehetett a hatalmasokon élcelődni. Ebből következett, hogy később, a polgárosodáskor sem estek hasra a tekintélytől. Ami ugyancsak jót tesz a viccnek.
Dés Mihály, akinek saját bevallása szerint pocsék a memóriája, harminc-negyven éve kezdte noteszbe gyűjteni a jártában-keltében hallott (jó!) vicceket. Ez jól jött tavaly megjelent Pesti barokk című regénye egyik epizódjának írásakor, de az anyag sovány volt – 15 viccre volt szüksége a kötetben –, ezért nekiállt régi antológiákat nézegetni, világhálón keresgélni, plusz meghallgatni a környezetében élő viccmeisztereket. Ezzel viszont már több muníciója volt, mint kellett, úgyhogy szelektált közöttük. Röviden szólva így született meg az antológia.
Semmilyen körülmények közt
Természetesen azt is megkérdeztük a szerzőtől, melyik a kedvenc vicce. Több is van, ez az egyik: Kohn hajótörést szenved. Sikerül kivergődnie egy lakatlan szigetre, ahol éveken át tengődik, mígnem egy arra járó hajó fel nem fedezi. Kohn büszkén mutogatja megmentőinek, hogyan sikerült túlélnie hittel, szorgalommal és leleménnyel a robinsoni viszonyokat. Megmutatja nekik a veteményeskertjét, a kunyhóját, a két zsinagógáját... – Óriási! Le a kalappal! – gratulál neki a hajóskapitány. – Csak azt nem értem, hogy minek kellett magának két zsinagóga? – Hogyhogy minek? Az egyik az imaházam, a másik pedig ahová soha, semmilyen körülmények közt be nem tenném a lábam!
