A Gulliver-jelentések egyik szerzőjeként az volt a feladata, hogy a Tudjukkik ügynökének szemével vizsgálja Magyarországot. S hogy milyennek látja a magyar társadalmat? Mivel a magyaron kívül szociológia szakra is járt, többnyire
gyanúval kezeli az országról vagy a társadalomról megfogalmazott sommás kijelentéseket,
úgyhogy ilyet ő nem tenne. Kérdésünkre inkább a benyomásairól beszélt, és nem az egész társadalomról, hanem csak arról a szeletéről, amit érzékel.
Mint elmondja, gyerekként Erdélyből az ígéret földjének tűnt Budapest, ahol szép ruhába öltözött, boldog emberek szaladgálnak fel-alá a díszes hidakon, ehhez képest megérkezvén-feltérképezvén az új világot, az egyik első benyomása az volt, hogy
sok a rosszkedvű, rosszindulatú ember.
Szokásává vált, hogy megfigyelje a rosszkedvűséget – buszon, utcán, iskolában –, talán így próbálta elkerülni, hogy átragadjon rá is. Időnként megszámolta, hogy a buszon hány utas arcára ült ki a düh vagy a letargia. Ugyanakkor az iskolában, aztán meg az egyetemen inkább optimista közeg fogadta: magától értetődő egyetértés volt abban, hogy az élet egyre jobb lesz, legfeljebb bosszankodtak amiatt, hogy ez a folyamat tovább tart, mint gondolták, mert az ország, a társadalom túl lassan heveri ki korábbi nyomorúságait.
Szerinte az egyik ilyen nyomorúság abból fakad, hogy az embereket hosszú ideig nevelték a magányos szorongásra: maradjanak otthon, foglalkozzanak a saját dolgaikkal. A többiekre ferde szemmel nézzenek, legyenek rosszhiszeműek és gyanakvóak. Ne higgyenek benne, hogy bármin is változtathatnak. Úgy látja, ma már sokkal többeknek van önbizalmuk ahhoz, hogy összefogjanak, tüntessenek, megpróbáljanak változtatni. Igaz, szerinte még mindig kevesen emelik fel a szavukat, ráadásul néhány tüntetés után ők is gyakran úgy érzik, belefásultak, nem változik semmi, inkább otthon maradnak. Most is van rosszkedvűség, de más jellegű, mint a kilencvenes években.
Arra a kérdésre, hogy szeretne-e más országban élni, Mán-Várhegyi Réka azt mondja:
neki a mostani is már a második országa.
Az más kérdés – teszi hozzá –, hogy elkeseríti, ami Magyarországon és Budapesten történik. Olyan településen szeretne élni, ami majdnem olyan, mint a magyar főváros, csak épp tiszta a levegő, kevés az autó, sok a fa, sok a park, jók az iskolák, jók a kórházak, az emberek pedig szolidárisak egymással.
S hogy milyennek látja a magyarokat az általa megformált Gulliver? A sorozatot olyan játéknak fogja fel, amit nehéz jól játszani, ő maga legalábbis azzal küzdött, hogy ne legyen cinikus, szarkasztikus és okoskodó. Nem hisz abban, hogy a „magyarok" valamilyenek volnának. A körülményekről, amik valamilyenekké alakítottak, alakítanak bennünket, már könnyebb értelmesen beszélni. Ennek ellenére nem múlik a vonzereje annak, hogy – hiányos ismeretek ide vagy oda – nagyszabású állításokat tegyünk. Ezek szerinte nemcsak negatívak lehetnek, hanem pozitívak, idealisztikusak is, aztán ki-ki vérmérséklete szerint magára vagy a szomszédjára vonatkoztathatja a neki tetszőket. Ebből a megközelítésből próbált humoros jelentést írni.
