A beolvadás iránti szélsőséges vágy az önkényuralmi rendszerek kiszolgálásához, illetve a temetőbe vezet. Daniela Kapitánová bestsellerének elbeszélője, Samko Tále szinte kétségbeesetten akar olyan lenni, mint mások. Idegesíti, ami – szerinte – nem normális: a nemzetiségek, azok közül is főleg a magyarok, a melegek, az emigránsok, azok, akik szidják a kommunista pártot és akik olyan dolgokon nevetnek, amelyeken nem is volna szabad.

A szlovák írónő műve egy 44 éves, törpe növésű, szellemi fogyatékos elbeszélő szerzeménye. Az elbeszélő hangja végig koherens, habár ez a szűk látószög több mint kétszáz oldalon megterhelő és fárasztó az olvasónak. Samko Tále írónak tartja magát, de dilettáns. Monomániá­san ismételget, főleg saját magára vonatkozó mondatokat, melyek szerint ő dolgos, az emberek becsülik, jó szlovák – még ha nagymamájának nagymamája félig magyar is –, és van humora. (Tegyük hozzá, valójában nincs.)
A könyv élőbeszédszerű, telve pletykákkal, Samko Tále pedig naiv őszinteséggel adja át információit a betagozódás utáni vágyát kihasználó „barátjának", a kommunista kiskirály Gunár Karolnak. Gyerekesen őszinte, de az összefüggéseket már nem látja át.

Így az olvasónak kell kikövetkeztetnie történeteiből a háttérben zajló tragédiák súlyát. A könyv lényege mégiscsak ez. Nem a címben említett temető, amelyről azon kívül, hogy nagyon szép és tágas, megtudhatjuk azt is, hányan kerültek oda, köszönhetően Samko Tále besúgói tevékenységének, amit akkor sem hagy abba, amikor már nincsenek „azok ott fönt.

Átvitt értelemben maga az egész közösség is egy temető: tele van kallódó életekkel, sokan nyomorban, válságban élnek, testi és mentális problémákkal küzdve. A menekülési útvonaluk az elmebetegség, az alkoholizmus vagy a halál, esetleg az emigráció. Ebben a környezetben a normalitás relatív fogalom is lehetne, Samko Tále számára viszont egyértelmű: a hatalom normarendszerét követő viselkedés az, ami elfedi fogyatékossága miatti frusztráltságát.