„Kapcsold ki ezt a szart – dühöngött apám, nem értékelvén a két­kazettás magnóból üvöltő hiphopot. – Ez neked művészet? A Pink Floyd, az igen, de ez?!" Nem mentem bele, hogy apa, ez rap, hát nem hallod a ritmikát? Nem hallod a rímeket? Csak azért is felhangosítottam a magnót, Emtúr reprezent, filléres népszínházi live-act, a téglagyári megállóból érkezett egyenesen hozzád. Én teljes átéléssel hadartam utána, apám meg nyilván sohasem értette meg a műfaj jelentőségét.

Aztán az agyonhallgatott másolt kazettából MP3 lett. A nadrágunk szára az éveink számával egyenes arányosságban szűkült, néha már magas sarkút is felvettem a deszkáscipő helyett. Lett asztalunk is, a Csidernek meg ­nekem, egymással átellen­ben a szerkesztőségben, de azért két lapzárta között gyermeki vigyorral bólogattunk az ütemre, ha a másiknak ­bejött a zene, amit hoztunk. Másolt kazetta helyett pendrive-on.

És most Cs. P.-nek igazi verseskötete van. Talán meg kéne vennem apámnak karácsonyra, mintegy az orra alá dörgölve: tessék, kapcsold ki egy kicsit a Pink Floydot, és olvasd. Ez a srác egy azok közül, akiket folyamatosan le akartál halkíttatni velem. Meg aki egy lobotómia után is jobb rapet ír nálam.

Persze írhatnám, hogy micsoda remek bemutatkozás ez a Rendrakás: kiforrott, koherens, néhol szívbe is markol. Meg azt is: szurkolok, hogy a második tétel ezúttal ne maradjon el, mert hát mindig a második album, akarom mondani, kötet a vízválasztó. Ha ez a könyv koncert lenne, csápolnék a nézőtér első traktusában.

De ne használjunk nagy szavakat, Cs. P. nem kedveli az ilyesmit, ahogy ő írja: a könyörület, az nagyon csúnya hobbi. Sokkal inkább valami karcos ütem, az illik hozzá, valahol mélyen a verssorok mögött, amire már megint és még mindig egyszerre mozdul a fejünk: bólogatunk, csak már nem a dobgép miatt. Emtúrból Mezőtúr lett a fülszövegben, rapperből meg költő. Vagyis dehogy. Csider az volt, költő, mindig is.

Mi meg csak remélni tudjuk, hogy a gyerekeink ilyen verseket írnak majd rólunk.