Kiss-Végh Emőke a hatalmas asztal mögött, szinte a falhoz préselődve áll, és úgy beszél a szobányi közönséghez, mintha egy szalonban tartana kiselőadást, melynek témája éppen ő, az ő élete. Könnyed és természetes, mint az a „kis fehér ruha”, amit visel, a szalon kollekciójának egyik darabja. Emma Bovaryból Bovary Emma lett, de ez majdnem mindegy: egy boldogságra vágyó nő, aki a saját személyiségét az olvasmányélményeiből rakja össze, romantikus eszményeit rávetíti saját, sivárnak és ingerszegénynek látott életére – és cselekszik.
Bovaryval, az orvossal – itt Károly, persze – kötött házassága legforróbb pillanata maga az esküvő, pontosabban az esküvői lakoma, a csodás emeletes tortával, amelyre visszagondolni is öröm; más öröm aztán nincsen is. Mert Károly unalmas és enyhén szólva nem vonzó – és ahogy Emma meséli, már látjuk is magunk előtt ezt a merev és fantáziátlan pasast, aki tényleg csak arra jó, hogy felszabadítsa egy asszony morális és érzelmi gátlásait, mások felé. Nincsen szerepjátszás, Kiss-Végh Emőke nem építkezik, nem alakít, csak van; és azért nem civil, miközben annak látszik, mert mégiscsak a színésznő az, aki van. Történetesen Emma.
Aki nemcsak mondja, hanem hallgatja is a saját szavait, időnként kommentálja önmagát, reflektál egy-egy szóra vagy gesztusra, de ez is mind Emma, a nő, aki önmaga felszabadításán dolgozik ezerrel. Szeretőt tart. Egyet, aki megvan, és egy másikat, aki megvolt, de kidobta őt. Ad némi, humoros-karcos érzéki leírást a férfiakról, de nem ők a fontosak ezekben a kalandokban, hanem ő maga, Emma. Mesél a légyottokról, a meghittségről, a csöppet sem pusztító, sokkal inkább boldogító szenvedélyről, a női praktikákról, a szükségszerű hazugságokról. És a kísérő történetekről: Krisztusról meg a gyónás érzéki öröméről (mármint ha lenne mit meggyónni, de hát nincsen, mondja).
Egy ideig néhányan talán keressük Flaubert asszonyát a figurában; magunkban talán megtippeljük, hogyan is hangzik el majd a kikocsizós történet, amelyre oly jól emlékszünk a regényből – de jobb előbb, mint később föladni a memóriapróbát. Nem azért, mert ez a szöveg – amely Gustave Flaubert mellett Alexandre Dumas-t, Bernardin de Saint-Pierre-t és Sir Walter Scottot is forrásai, ihletői közt tudja –egy hétköznapi nyelven előadott mai monológ, hanem mert drámaiságba úsztatja át a mesélést magát. Finoman utal csak arra, hogy a férj régi fényképeit rejtő kis dobozba belerejti majd a szeretőjétől kapott szakító levelet – de mire a férj azt majd megtalálja, ő már úgysem lesz. Semmi fenyegetés, melodráma vagy önsajnálat nincs ebben az odavetett kis félmondatban, csak puszta ténymegállapítás és némi vállvonás.
Svungos monológ, éppen csak annyi mozgással tarkítva, amennyit a szűk hely enged, és amikor Emmából kifogy a szusz, vagy tán megelégelte saját bőbeszédűségét, int a zenének, és lassan mozogni kezd a ritmusára. Elvagyunk ezzel is, van min gondolkodni. Aztán egyre jobban belefeledkezik a mozgásba, és már tánc ez, drámai és szenvedélyes, a szöveg egy ellenpontozó alátámasztása. Vagy a legbelső, a mindeddig mégiscsak takarásban lévő valódi én feltárulása, az önmagára talált asszony meggyőzően önazonos tánca – mint Ibsen Nórájában az a bizonyos tarantella.
Nem jöhet több szöveg rá – nem is jön: Emma szinte csodálkozva néz ránk, mintha megütközne néma várakozásunkon. „Nem tudok többet adni magamból”, mondja, és kimegy. A Dollár papa gyermekei „mikrotársulatának” (Ördög Tamás a másik tagja, aki ebben a produkcióban munkatársként vesz részt) kalandos, sokszínű, többnyire szobaszínházi létezése bőven rejt még lehetőségeket: tehetséges emberek csinálnak színházat, nagyjából a semmiből.
