Elodázott és megidézett történetek

SZIRTES ÁGI: Ehhez képest eltörpül az én hiányom. Amikor anyu halála után lementem Szigligetre, ápolatlan volt a ház, mutatta a közönyösen múló időt. Árnyak jártak a kertben, a nagyanyámé, a nagyapámé, az apámé és az anyámé. Mivel a fenntartás terhével nem tudtam megbirkózni, eladtam. Csak a lelkiismeret-furdalás maradt és az árnyak – bennem.

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Minden hiány jelen van az ember életében. Az idén a történelempolitikai vitákkal sok minden előkerül, tudatosul a múltból. Az emberek vállalják az eddig soha ki nem mondott családtörténeteiket. Ez roppant fontos. Ahhoz ugyanis, hogy a társadalom fogékonyabb legyen bármilyen traumatörténetre, akár Trianonra, akár a holokausztra, meg kell tanulnunk ezekről – empátiát kiváltó – személyes hangon szólni, nem pedig politikai bunkósbotként használni őket.

MAGAZIN: Folyamatosan kutatják a családjuk történetét?

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Vagy harminc éve, 18 éves korom körül kezdtem el ezzel foglalkozni. Túl sok hiányt örököltem ahhoz, hogy ez ne foglalkoztasson.

SZIRTES ÁGI:Apám könyvet is írt az életéről, halála szakította félbe. Vádolom magam, hogy nem kérdeztem anyámat, a nagyszüleimet, sőt a dédszüleimet. Miért volt mindig valami fontosabb?

MAGAZIN: Tizenhat éve játssza a Portugál című darab sokat megélt asszonyát a Katonában. Ebben a produkcióban úgy dől el a biciklivel, mint egy darab fa. Felszisszen a nézőtér. Sokat kérdezték ennek a trükkjét?

SZIRTES ÁGI:Nagyon egyszerű, Bán Jani tanította meg, de nem árulom el. Stuttgartban vendégszerepeltünk, és volt ott egy színész, aki nagyon tetszett nekem. Teljesen beleszerettem, a fiatal Csehovra hasonlított, de ő levegőnek nézett. Miután a Portugálban látott, megkérdezte, hogy csinálom a biciklivel esést. Lehetőséget láttam a revánsra, és csak azt feleltem: átéléssel. Válaszképpen csak mosolygott.

MAGAZIN: Gábor, mi jut eszébe az ártánysertéről? Ez Ági legutóbbi bemutatója, a Szép napok egyik jellegzetes kelléke.

Szirtes Ági: Szerintem apám vágya volt, hogy minden kiterjedésében színész legyen. A lánya, az unokája, az unokaöccse. 

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Ártányserte? Valami vad...

SZIRTES ÁGI: Mikor először olvastam Dragomán György fordításában a Szép napokat, az átránysertéről apu jutott eszembe. Éheztek, nincstelen zsellérek voltak a szülei. Úgy jutottak húshoz, hogy kiárusítás volt a faluban a községi fedeztető kanokból. Úgy akarták – apu szavával – kihókuszpókuszozni a kanízt, hogy kiherélik. Kevés sikerrel. A herélt kandisznó az ártány. Ártányserte, amiből fogkefe készült a darabban. Érzékletes szó.

MAGAZIN: A könyvhétre megjelent könyvének címe: Kafka macskái. Misztikus kapcsolata van a macskákkal?

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Nem állítanám. A macskák itt a történet végkifejlete szempontjából fontosak. A regény egyébként abból a fikcióból indul ki, hogy Kafka nem halt meg 1924-ben. Valaki egy fotó nyomán azt állítja, hogy együtt volt vele Auschwitzban. Innen indul a nyomozás, amely Bécsen, Prágán, Berlinen, Oxfordon keresztül elvezet Tel-Avivig, ahol a Kafka-hagyaték per alatt áll. Párhuzamos szálon fut a történet a húszas, harmincas évek világa – Kafka feltételezett élete – és a jelenben zajló nyomozás, illetve szerelmek között. Egyfajta belső nyomozás is zajlik a regényben az elveszett otthon és bizonyosság után.

MAGAZIN: Miért Kafka izgatta?

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Ő a modernitás egyetemes hiányérzetének jelképe. Két másik szinten is értelmezhető azonban a hiányérzete. Német ajkú zsidóként a cseh nacionalizmus Prágájában egy teljesebb identitás vágya a cionizmus felé fordította. Másrészt viaskodása az apja árnyékával a szuverén személyiség hiányérzetét mutatja. Ez a komplexitás vonzott. A könyv sokszor okosabb, mint a szerző. Menet közben észleltem például, milyen fontos motívummá vált a regényben az emigráció. Los Angeles, ahol írni kezdtem egy nyáron, a harmincas években a nácizmus elől emigráló német írók és magyar filmesek egyik központja volt. A regény elbeszélőjét is foglalkoztatja a menni vagy maradni kérdése.

SZIRTES ÁGI: A megjelent könyvet elengeded? Érzelmileg teljesen eltávolodsz a történettől?

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Még friss az élmény. Bajban is vagyok, ha felolvasásra, könyvbemutatókhoz részleteket kell választanom. A regény minden oldala az enyém, nehéz eldönteni, mi reprezentálhatja az egészet.

MAGAZIN: Mikor kiadta édesapja könyvét, beleírt?

SZIRTES ÁGI: Jaj, dehogy, minden betű tőle származik. Jó sorsom és a dramaturg Fodor Géza elvezényelt Závada Pálhoz, aki segített szerkeszteni. Nagyon szerettem csinálni a könyvet, és a borzasztó hiány vezetett ahhoz, hogy kiadassam. „Össze kéne rendezni”, mondtam folyamatosan. Aztán Gábor Andortól a Mit ültök a kávéházban?-t játszottuk, jött egy fontos mondat: „Na, most már megcsinálom, éppen elég ideig nem csináltam meg.” Akkor úgy éreztem, nincs mese, neki kell látnom.

MAGAZIN: És az igaz, hogy Szirtes Ádám halálos ágyánál tényleg meg kellett esküdnie az unokájának, Pálmai Annának, hogy színésznő lesz?

SZIRTES ÁGI: Ez így igaz. Hatéves lehetett akkor Anna. Szerintem apám vágya volt, hogy minden kiterjedésében színész legyen. A lánya, az unokája, az unokaöccse.

Szántó T. Gábor: Előfordult, hogy megírtam előre életfordulatokat. Például egy későbbi szakításomat… 

MAGAZIN: Mégsem színésznőt vett feleségül.

SZIRTES ÁGI: Tudja, hogy ismerkedtek meg? A Hintónjáró szerelem forgatására utazott Szigligetre, és a tájban gyönyörködött. Úgy gondolta, itt biztosan megtalálja az igazit. A patakparton találkozott először anyámmal – aki az alkotóházban dolgozott –, és a többi lánnyal a forgatásra mentek szájat tátani. Anyu megunta a nézelődést, és a szoknyáját felkapva gázolt át a patakon. Apám odaszólt: „Kislány, beleér a szoknyád a vízbe!” Anyám azt válaszolta: „Ott ér, ahun van.” Aztán apám sétálgatott az utcán, elment egy nádtetős, mézeskalácsszerű, parasztbarokk ház előtt, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha az a szép lány itt lakna. És mit ad Isten: anyám épp akkor jött ki két vödörrel a nyomós kútra. Apám nem hitt a szemének. Nagy szerelem lett belőle.

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Ez olyan, mint egy népmese.

MAGAZIN: Hisz egyébként a jelekben?

SZIRTES ÁGI: Persze. Amikor összeházasodtam, szörnyű nagy szerelem volt. A házassági ceremóniát a szigligeti templomban tartottuk, de Keszthelyen aludtunk. Ahogy mentünk az esküvő után a szállásra, az út mentén egy elütött macska szeme csillogott. Azt gondoltam, úristen, nehogy ez az én házasságomra legyen rossz jel. Az lett sajnos. Ezekben a jelekben lehet hinni, ugye?

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Előfordult, hogy megírtam előre életfordulatokat. Például egy későbbi szakításomat… Ági, jó elrugaszkodni a falutól, vagy inkább nosztalgiát érzel? Gyerekkorom nyaralásai idején sok időt töltöttem falun, nekem erős élmény. Különösen ma, a városban, mikor az egész életünket számítógép előtt töltjük, azon írunk, levelezünk, filmet nézünk, zenét hallgatunk. Felszabadító érzés kimenni akár csak az utcára, hát még a természetbe. Ahogy az is üdítő élmény, ha nem egyedül, négy fal között dolgozom. Hazatérés című elbeszélésemből írott forgatókönyvemet Török Ferenc rendezővel és a Katapultfilmmel most fejlesztjük a filmalapnál. Ági hallott már róla: a tervek szerint övé lenne az egyik szerep.

SZIRTES ÁGI: Ahogy apu mondta, az a film a film, amit az ember leforgatott, sőt amit már ki is fizettek… Minden szünidőt, az év egynegyedét falun töltöttem. Amint kicsöngettek, mentem. Most is lemegyek pár napra, visszajárok, mert mindig szomorú és magányos vagyok ott, és ezt szeretném végre felülírni. Eddig nem sikerült. A szigligeti szagemlékek megidézik a gyerekkort. A sparherden fővő moslék, a bukszusbokrok, a tehénszarszag és a lóistálló szaga. Az olajos padlós bolt, ahova elküldött a nagyanyám kékítőért.