Elhunyt Schwajda György
Schwajda György temetéséről később intézkednek. A művészt az önkormányzat és a színház saját halottjának tekinti.
Az MTI úgy értesült, hogy Schwajda György hétfő délután a kaposvári kórházban hunyt el. A kaposvári önkormányzat közleménye szerint Schwajda György halálát "rendkívül gyors lefolyású, gyógyíthatatlan betegség" okozta.
"A nemzetközi hírű drámaíró és dramaturg, a színházi élet meghatározó személyisége több évtizedes alkotó tevékenységével beírta magát a magyar színháztörténetbe. Schwajda György írói és színházigazgatói tevékenysége mellett színházépítő is volt. Az új Nemzeti Színház építését kormánybiztosként szervező igazgató nagy tervekkel látott munkához Kaposváron. Ekkor érte a halál..." - méltatta az elhunyt művészt az önkormányzat közleménye.
Schwajda György 1943. március 24-én született Budapesten. Kezdetben újságkihordással kereste kenyerét, majd volt segédmunkás, betanított nyomdász, díszletmunkás, világosító, s e rögös pályaút végén okleveles tűzoltókészülék-ellenőr lett. Első darabját Bohóc címmel 23 éves korában írta, s nyomban országos színműpályázatot nyert vele. Ennek ellenére csak négy év múlva, 1970-ben felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakára. 1973 és 1976 között Szolnokon, 1978-ban a budapesti Nemzeti Színházban, 1979-ben Szegeden, 1979-től Miskolcon volt dramaturg.
A művész 1985 és 1992 között a szolnoki Szigligeti Színház igazgatójaként, majd 1993-ban és 1994-ben a Művész Színház művészeti igazgatójaként irányította a társulatokat. 1995-től 2000 októberéig ismét a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt. Több drámát írt, közülük a Himnusz a legismertebb. 1999-től az új Nemzeti Színház felépítésének kormánybiztosa, majd az új színház felépítésére létrejött Nemzeti Színház Részvénytársaság vezérigazgatója, s 2002 májusáig a Nemzeti Színház igazgatója volt. Schwajda György 2008 júliusától töltötte be a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatói tisztét.
Fontosabb színházi munkái a Port.hu adatbázisa szerint: A cigánybáró (szövegíró), Csoda (író), Háry János (dramaturg), Himnusz (író), Egy hölgy a Maximból (író), Ludas Matyi (író), Lüszisztráté (rendező), Nagyidai cigányok (színpadra alkalmazta), A néma revolverek városa (színpadra alkalmazta), Óz, a nagy varázsló (szerző), Száz év magány (író), Szeget szeggel (átdolgozta), Üvöltő szelek (rendező), A vihar (rendező).
Íróként jegyezte az emlékezetes Legényanya című filmvígjátékot és az Indul a bakterház című tévéfilmet.
Ellentmondásos emlékek
Ellentmondásos emléket hagy maga után. De mindenképpen egy markáns, erős egyéniségként, az utóbbi néhány évtized egyik meghatározó jelentőségű színházi embereként fogunk emlékezni rá.
Ellentmondó tulajdonságokat egyesített magában, amelyek ritkán találkoznak egyetlen személyiségben. Művésznek és üzletembernek egyaránt tehetséges volt, és e kétféle tehetségét együtt is tudta működtetni. Az utóbbi időkben inkább a színigazgatót, a színházépítőt és -átépítőt láttuk az előtérben, s ezért a múltjából is inkább az jut az eszünkbe. Tudjuk, mielőtt az új Nemzeti Színház építését levezényelte, az ő irányításával épült át (részben vissza) a szolnoki teátrum, azt is tudjuk, hogy remekül eligazodott a színházvezetés pénzügyi feltételei között a múlt rendszerben is.
Emlékszünk, hogy második, hosszabban, 1979-től 1985-ig tartó igazgatása alatt legendák terjedtek arról, milyen pénzügyi feltételeket tudott biztosítani a szolnoki társulatnak, s azt se feledhetjük, hogy ennek komoly művészi sikerek is köszönhetők. Kaposvári működése is ellentmondásos: a társulat akarata ellenére, politikai kényszerrel került oda, de hagyta tovább működni a négy évtizedes műhely letéteményeseit.
Elismerés illeti azért is, hogy Anatolij Vasziljev és Törőcsik Mari Kaposváron dolgozott együtt. Ugyanakkor a kaposvári színházi hagyománytól teljesen idegen színekkel is próbálkozott. A halál nagy tervek közepette érte, a kaposvári színház felújítására voltak nagyszabású elgondolásai.
E botrányokat is kavaró, sokféle érdeket és ízlést sértő és mindig a nagy nyilvánosság érdeklődésétől is kísért munkálkodása, szereplése lassan elfeledtette Schwajda Györgyöt, a jelentős művészt. Az írót, a rendezőt. Pedig a Száz év magány szolnoki előadása, amelyet a Pesti Színházban is sokszor játszottak, igazi nagy művészi és közönségsiker volt.
Szatirikus színdarabjait pedig az utóbbi esztendőkben alighanem szívesebben játsszák külföldön, ahol a szerző nevéhez nem kapcsolódnak politikai képzettársítások és kombinációk, mint itthon. Igaz, a Csoda, a Segítség, a Himnusz, A szent család, a Mari abszurd humora a hetvenes-nyolcvanas évek szocializmusának abszurditásaiból táplálkozott, Schwajda, az író azonban mélyebbre látott, a társadalmi felszín alá, az emberi viselkedés meghatározó törvényeire.
Ideje ezt a Schwajda Györgyöt is megidézni. (Z. L.)
