Ők különben mindig is léteztek, csak régen egy másik kocsmában, de legalábbis egy másik asztalnál ültek, és ezért fogalmunk sem volt arról, hogy mi a véleményük.
Most az internet egymásra szabadít boldog-boldogtalant. Bár szerintem egy igazi kocsmában elég merész lenne, ha valaki hívatlanul odaülne egy asztaltársasághoz,
és elkezdené osztani az észt.
– Ezért nem szólal meg mostanában a közügyekben? Elege lett a kommentzajból?
– Abból lett elegem, hogy a kereskedelmi médiából ismert, szabadelvű megmondóemberként tartanak számon. Könnyű beleszáradni ebbe a szerepbe. És fontos észrevenni, ha arra kell az ember, hogy használják valamire. Véleményem ezután is lesz, csak ezentúl a tanulságokat egy másik dobozba teszem. Különben a Magyarország című dal kapcsán összegyűjtöttem annak idején tizenkétezer kommentet, és
Gyűlöletkabaré címmel egyszer darabot írok majd belőlük.
– Annak, hogy egy közszereplőt szidnak vagy dicsérnek, az utóbbi években leggyakrabban már nem is szakmai, inkább politikai mozgatórugói vannak.
– Sok minden játszik: irigység, kenyérharc, előítéletek, a generációról generációra átörökített sérelmek, félelmek, paranoiák, és mindezek eredménye, hogy elveszítettük a viszonyunkat a valósággal. Ez tiszta elmebaj, de ismerős korábbi történelmi időkből.
– Pedig negyedszázaddal ezelőtt éppen azt céloztuk meg, hogy visszatérjünk a valóságba.
– Akkor úgy tűnt, hogy saját balsorsunk ellen fordulhatunk, és talán elkerülhetjük a zsákutcákat. Azt gondoltuk, hogy mi majd nem fogunk negyven-ötven évenként a falnak szaladni, mint a korábbi generációk, de kiderült: ez csak a „kilencvenesek” rövidke álma volt. Egy ellibbenő sóhaj.
– És ma már azzal is szembe kell néznünk, hogy ez a sóhaj jó időre ellibbent…
– Mert a valóság az, ami most van.
Ez a régió és kultúra ilyen volt, és most visszatért önmaga korábbi lényegéhez.
Nehéz elfogadni, de jobb tudomásul venni, és nem nyafogni kell, hanem alkalmazkodni. A megrázó hazai társadalmi fejlemények mellett ráadásul itt van még ez az őrületes mennyiségű technológiai, kulturális változás is, amit a nagyvilág rak körénk. Ez sokakat frusztrál és versenyellenessé tesz. Gyakran kicsinek, elnyomottnak érezzük magunkat, és elönt minket a régi beidegződés: mi mindig csak a részei vagyunk valaminek, és nem mi vagyunk maga a nagy egész.
– Miért baj, hogy szeretnénk azt hinni, hogy fontosak vagyunk?
– Nem baj, sőt törekedni kell, hogy valóban azok legyünk. De közben a helyére kellene tennünk, hogy a világ szemében egyáltalán nem vagyunk olyan fontosak mint ország, mint kultúra, mint piac. Ezt sokan sérelmezik, és ebből a sértett szerepből következik ez a dacos, kurucos mentalitás. A mi gyerekkorunkban nem lehetett hazafinak lenni, ez a vágy aztán elemi erővel tört ki belőlünk 1989 után, és erre most egy teljes politikai program, egy komplett rezsim épül. Szerintem a történelem csak egy apró betűs lábjegyzetben fogja majd említeni az útkereső másfél évtizedet. És mielőtt végképp ráfordulnánk a politikára, teljesen mindegy, hogy a jobb- vagy a baloldalról beszélünk. Sőt: nem is a politikáról beszélünk.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Megoldás?
– Amit Heller Ágnes mondott egyszer: az élet lényege, hogy élni kell. Akármilyen elmebajos ideológia szelei rángatják időnként a zászlót, élni kell, dolgozni, gyereket nevelni, örülni egy izgalmas focimeccsnek, egy jó színházi előadásnak, egy zenének. A világ a terrorveszély és a menekültválság ellenére még mindig van olyan szabad, hogy az ember választhat: a kicsi hazai pálinkásüvegben szeretne-e aszalódni, vagy inkább megy egy nagy olvasztótégelybe, ami maga a kozmopolita kultúra. Tőlünk másfél órás repülőút Németország, Franciaország vagy Anglia, és szabad emberként bárki eldöntheti, hogy ez a rosszabb vagy az a jobb. Általános megoldás nincs, csak személyes stratégiák vannak. Nekem több is akad.
– Például a zene. Létvágy címmel a napokban megjelenő lemeze is alighanem egy személyes stratégia része. Vagy csak egy recept, amelytől elmúlik a létvágytalanság?
– Valami ilyesmi.
A zene a vészkijárat keresése is.
Ötvenegy éves vagyok, ezért azt szoktam mondani, hogy a Létvágy a gesztiség ötvenegy árnyalata. Vannak a lemezen nagyon könnyed és komoly, személyes dalok, valamint a stílus is sokféle. Azért Létvágy a címe, mert az életkedvről, a pozitív energiákról szól, mindarról, ami a hétköznapokban elveszni látszik. Önmagamat is programozom vele, mert kijelöli számomra a pályát egy inspiráló, jókedvű élet irányába.
– A Létvágy rengeteg alkotóval, előadóval született. Hogyan lehet ennyi embert azonos cél érdekében közös pályára állítani?
– Nehezen. És egyre nehezebben. A Létvágy ugyanis nem csupán egy helyzetjelentés, hanem egy integratív program is. Kilenc zeneszerző és tizenegy énekes munkája. Amelyben a zene a közös többszörös, és én vagyok a közös nevező. Olyan előadókkal dolgozom együtt, mint Tóth Gabi, Wolf Kati, Gereben Zita, Széles Iza, Váczi Eszter, Pély Barna, Oláh Gergő, Kowalsky, Rácz Gergő, Puskás Peti.
Ennyi emberrel már pártot is lehetett volna alapítani.
– Vagy focicsapatot. Az manapság elég jól fizet, míg lemezt kiadni valószínűleg anyagi csőd.
– Nem valószínűleg, biztosan. A CD halott. A dalokat ennek ellenére kiadjuk ezen a hanghordozón is, de ez már szinte mellékes, vintage huncutság.
– Hát akkor?
– Lemezt nem azért ad ki az ember, mert bevételt remél tőle, hanem azért, mert szeret zenélni.
És én nem azért zenélek, hogy megéljek, hanem azért élek, hogy zenéljek. Nem vagyok már annyira fiatal, nekem a muzsika adja a szabadságot és a legbohémabb, legvidámabb életformát, amit ki tudok küzdeni magamnak a mostani időkben. Nekem nagyon fontos a zene, belső szükséglet. Szeretek zenélni, a színpadon lenni, és a viszonylag virulens, energikus állapotom is ennek köszönhető. Ez tart karban. Egy zenekarral együtt muzsikálni a színpadon olyan, mint szívbillentyűnek lenni egy testben. Ja, és igyekszem slágereket írni.
– Mi a sláger? Van erre megfejtés?
– A slágert nem megfejteni kell, hanem megírni. Megírni azért nehéz, mert kizárólag valamiféle speciális spirituális és intellektuális állapot kérdése. Hogy mitől lesz egy dalból sláger, azt nem lehet kimatekozni.
– Tehát: mi a sláger?
– A sláger egy pillanatnyi boldogság.
Az öröm vagy a bánat szépsége. A sláger segít túlélni korszakokat. Segít visszaemlékezni életünk bizonyos szakaszaira. Segít előhívni olyan érzéseket, amelyeket valaha éreztünk vagy érezni szerettünk volna. A sláger csodálatos dolog: segít élni.
– Írt néhány slágert A dzsungel könyve című zenés darabhoz is, amelynek a napokban volt az 1100. előadása. Melyik színpadi mű futott még ekkora szériát Magyarországon?
– Csak tippelni tudok: talán a Csárdáskirálynő, a Padlás… A dzsungel könyve ma már kitörölhetetlenül bekerült a magyar kultúrába, Halász Judit vagy a Kaláka dalaihoz hasonlóan az életünk része. Generációk nőttek fel rajta, számukra már örökre ezek a figurák, ezek a díszletek és ezek a dalok jelentik A dzsungel könyvét. Havi öt-hat előadásban játsszák a Pesti Színházban, és ma ugyanúgy nem lehet rá jegyet kapni, mint a kezdetekkor. Ennek több oka is lehet, de az egyik legfontosabb, hogy kevés olyan családi program van, amelyik nem a nyünnyögő kategóriába tartozik. És ez biztosan nem tartozik oda.
– A hírek szerint valami hasonlóan nagy dobásra készülnek Dés Lászlóval és Grecsó Krisztiánnal: zenés darabot írnak A Pál utcai fiúkból. Miért pont ehhez a darabhoz nyúltak?
– Ez az egyik legfontosabb magyar mű számomra.
Először is tele van olyan értékkel és fogalmakkal, amelyek már kulturális toposzokká lettek: Nemecsek, grund, einstand, gittegylet és társaik. Másodszor pedig azok a pozitív eszmények, amelyeket megjelenít, úgymint barátság, hűség, önfeláldozás, hazafiság, önazonosság, mintha hiányoznának a hétköznapi életünkből. Úgyhogy nagyon fontos ezekről beszélni. Nem átirat készül, hanem egy olyan zenés mű, amely nagyon élővé és jelenvalóvá szándékozik tenni a regényt, amit száznyolc évvel ezelőtt, huszonkilenc éves korában írt Molnár Ferenc.
– Kinek jutott eszébe, hogy éppen ezt kellene színpadra vinni?
– Nekem. 2005-ben A nagy könyv című televíziós műsorhoz készültek a cím elnyerésére esélyes könyvekről huszonöt perces filmes ajánlók. Én Török Ferenc rendezővel A Pál utcai fiúkról forgattam, és az Egri csillagok mellett A Pál utcai fiúk lett A nagy könyv nyertese. Egy évvel később a Petőfi Irodalmi Múzeum a mű százéves évfordulója kapcsán rendezett egy kiállítást, amelynek megnyitására engem kértek fel. Megnyitóbeszédként írtam egy levelet Nemecsek Ernőnek, és ez azóta is járja a maga útját az interneten. A Pál utcai fiúk nekem szívbéli és érzelmi ügy.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Újabb musical születik?
– Lesz a darabban 15-16 dal, tehát biztosan akad majd, aki a műfaját így egyszerűsíti le, de mi nem musicalként írjuk. A hagyományos értelemben vett musical gyakran fáradt, kopott, vásári. A showbiznisz része. Mi azt szeretnénk, hogy egy érdekes és erős zenés színpadi mű szülessen. Egy erős kulturális márka. Tavasszal a Vígszínházban megkezdődnek a próbái, és úgy tudom, kora ősszel mutatják be.
– Akkor, amikor az újabb ARC kiállítást is rendezik. Tavaly alig jött össze a pénz, idén összejön?
– A kollégáim nagyon elkötelezettek, hogy legyen. Az ARC egy forprofit cégből lett egy szinte civil vállalkozás, amelynek a bevétele nemhogy nulla, de azt a két-három embert sem tudja eltartani, aki ezzel foglalkozik. Ez nem dráma és nem panasz. Tény.
– Az ARC kiállítások miért ingyenesek?
– Ezen sokat vitatkoztunk a barátaimmal, munkatársaimmal, én már hosszú évekkel ezelőtt próbáltam rávenni őket, hogy az ARC kiállítások legyenek fizetősek. Mert van olyan értékük, amiért indokolt lenne pénzt kérni, ám a fő elv végül az maradt, hogy ez a kiállítás legyen egy szabad, mindenki által látogatható, mindenkivel megosztható gondolati tér. Ezzel viszont elveszítettük a bevételek lehetőségét, így támogatókra szorulunk.
– Annak idején nagyon bízott abban, hogy az ARC kiállításon felbukkanó szellemiség megjelenik a reklámiparban is. Nem jelent meg.
– Nem, mert
kiderült, hogy maga a reklámbiznisz nem olyan elvek szerint működik, mint amit szerettünk volna az ARC-ba belegyömöszölni.
Az ARC kiállítások végül a civil véleményalkotás fórumai lettek, nem pedig a kommunikációs profik játékterei. A reklámszakmát nem tudtuk rávenni, hogy játszótárs legyen. Talán nem jól vezettük be anno, talán az az ok, hogy a reklám profijai meghatározott feltételek szerint, megrendelésekre dolgoznak.
– Ezzel szemben az ARC?
– Ezzel szemben az ARC esetében a saját gondolat és a kreativitás a fő kérdés. Egy gondolat mentén bárki bármit kitalálhat, a lényeg, hogy érdekesen tálalja. Sok amatőr vesz részt a pályázatokon, és mert őket szinte semmilyen megkötés nem korlátozza, előfordulhat, hogy szabadabb, érdekesebb munkákat tudnak csinálni, mint a profik. Utóbbiak közül sokan talán sznobizmusból mondják azt, hogy amatőrökkel nem versenyeznek. A napi tizenöt órás favágásban lehet, hogy nem is érnek rá „önkifejezni”.
– A reklám világára, a reklámszakmára az átlagember nem úgy gondol, mint egy robotra, inkább úgy, mint valami színes, érdekes, kreatív világra.
– Én mindenesetre nagyon örülök, hogy a zenével rátaláltam a saját életem egyensúlyára, mert egy kampány soha nem fogja elmondani, hogy ki vagyok, ki voltam. Míg a dalaim elmondhatják. E tekintetben a reklám világa erősen rokon az újságíráséval, mert az aktualitása adja az erejét, különben pedig nagyon hamar elfüstöl.
– Ad még tanácsokat a Nemzeti Filmalapnak?
– Igen. Az a dolgom, hogy – jó esetben már akkor – amikor egy filmet elkezdenek forgatni, leüljek a producerrel és a forgalmazóval, és megpróbáljam elmondani, hogyan kellene felépíteni a PR-t és a marketinget. Hogyan kellene a filmet eljuttatni az emberekhez. Erre, gyakran úgy látom, kevesebb figyelem marad sok produkcióban. De olyan tanácsokat is adok a filmalapnak, amelyek a strukturális működéséhez járulnak hozzá, és részt veszek bizonyos rendezvények vagy kutatások kialakításában is. Most például folyik egy nagy felmérés a magyarok moziba járási szokásairól, arról, hogy a filmesszakma képviselői, illetve a nézők hogyan látják, értékelik a magyar filmeket.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Többször beszélt filmes terveiről is, márpedig...
– ...Ha filmet szeretnék csinálni, akkor azt forgatókönyvíróként, kreatív producerként tenném, és akkor nyilván kilépnék a tanácsadói státusból. Több játékfilmtervem is van, köztük zenés film is.
– A Saul fia készítőinek is adott tanácsot?
– A Saul fia egy annyira kompakt történet volt, hogy saját magát marketingelte. Nemes Jeles László csinált egy nagyon jó filmet, és az eladta önmagát. És mielőtt megkérdezi:
az Oscar-díj megnyerésére is adok neki nyolcvanszázaléknyi esélyt.
– Dolgozik a reklámiparban, a Nemzeti Filmalapnál, szervezi az ARC kiállításokat, színpadi darabot ír, lemezt ad ki, nem túl erős ez a létvágy? Nem sok ez egy kicsit?
– Soknak sok. De csak addig, amíg életben vagyunk. Lassan már be is kell húznom a féket, mert ennek az őrületes tempónak rossz vége lesz. Ma reggel, amikor jöttem az irodaházba, a liftben rám mosolygott egy kollégám: Láttad, milyen szépen süt a nap? És nem tudtam neki mit mondani, mert akkor tudatosodott bennem, hogy nem láttam. Vagy fél órán keresztül jöttem befelé a munkahelyemre, és észre se vettem, hogy süt a nap.
