Sondheim: Vadregény, Magyar Színház

Minden kritikai megfontolást felülír a bemutató ténye, hogy újabb Sondheim-darab került színre Budapesten; lassan elérjük, hogy Sondheim neve talán jelenteni is fog valamit. Mert eddig az alapélmény a Sondheim szóra valami különös, üres tekintet volt, illetve a műfajban jártasak esetleg tudták, hogy aha, vele szokás nálunk megbukni. Pedig musicalkedvelő országban élünk. A Vadregény (Into the Woods) talán nem bukik meg, talán előreviszi az a félreértés, hogy gyerekdarab, családi musical, Piroskával és a farkassal, Aranyhajjal, Hamupipőkével, boszorkánnyal.

Hozzájuk jön még a két saját találmány, de stílusában egyszerre mesés és operai, a Pék és felesége, akiknek nem lehet gyerekük, mert meg vannak átkozva. Az átkot csak négy különböző mese elemeinek együttes jelenlétével lehet megtörni, be kell gyűjteni Piroska köpenyét, a csodababos Jankó tehenét, Aranyhaj sárga haját és Hamupipőke aranycipellőjét. Szép, kerek ötlet, mesekevercs, mai kommentárokkal és lehetséges boldog befejezéssel. Annyira kerek, hogy az első felvonás végén a néző elbizonytalanodik: most akkor vége vagy még jön valami. Még szerencse, hogy a narrátor szól: csak szünet. Annyira kerek ötlet, hogy másnak is feltűnt, el lehet ebből készíteni a gyermekváltozatot, épp csak egy kicsit kell elvenni belőle, a legbrutálisabb pillanatokat, a véres cipőket, amelyekben Hamupipőke megcsonkított lábfejű rokonai tipegnek. Ebből a változatból készítik a filmet is, karácsonykor lesz a bemutató, remélhetőleg nálunk is.

Sondheim és a történetet író James Lapine azonban folytatják a saját darabjukat még egy felvonással. Sok unalommal, mármint történeti unalommal, Jankó visszavágyik az óriás bab tetejére, a Pék nagyobb lakást szeretne, hogy ne állandó gyerekbőgésben éljen, Hamupipőke unja az udvari életet, a hercegek unják a boldogságot, az óriás felesége pedig bosszút esküszik. Nagy szorgalommal tépik az illúziókat, gyilkolják a szereplőket, és közben tökéletesen megváltozik a darab zenei világa.

A jellegzetes Sondheim-stílus és -harmóniák az első felvonásban végig a musical kategórián belül maradnak, a másodikban viszont folyton kifelé törekednek a dobozból, Stravinsky világa jelenik meg. Mintha a nézőknek a második felvonásra kellene felnőniük, az elsőben megkaptuk az elvárhatót és a kényelmeset, a másodikban azonban megmutatják, mi történt azután, mit jelent a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, és ahhoz már nem elég a dalolható világ. A darab terjedelme így messze túlnyúlik a gyerekszórakoztatási határokon, és most kell megállni egy pillanatra: lehet, hogy ennyit már el sem bír a történet, a végső tanulság nem akkora, a végső kiábrándulás erdei mélység helyett mégis olyan mezei, hát igen, ez az élet. Éljük, ahogy lehet, mert a gyermekünk figyel.

Ez a Sondheim-féle egyensúlyozás, szórakoztatásnál több, de szórakoztató, aranyba vésett klasszikusnál kevesebb, de klasszikus. Mintha pont erre a köztes állapotra nem alakult volna ki magyar közönség, így aztán a Magyar Színház előadása misszió és kockázat. Főleg a rendelkezésre álló eszközökkel, éneklő színészekkel, szegény-szagú színrevitellel. A díszlet már most olyan fáradtnak és porosnak látszik, mintha jövő júniusi előadásokat néznénk, a szereplők között az egyébként profi Auksz Éva olyan kemény hangon, kellemetlenül énekel, mintha nem szóltak volna neki, hogy a történet során boszorkányból visszaváltozott már szép nővé. Szűcs Kingára és Szalay Krisztára nem tudok semmiféle magyarázatot, mint hogy ez van, ennyi telik tőlük, Tahi Józsefre pedig még ezt sem.

A szép emlékek között viszont ott van Kovács Lotti Piroskaként, helyesen és magabiztosan, a két vicces herceg, Egyházi Géza és Ágoston Péter. Gémes Antos, akiről nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó hangja van és zeneileg is ennyire biztos tud lenni, Szemenyei János, akinek ismertem a hangját is, muzikalitását is, de annyira megnyugtató, hogy egyikben sem kellett csalódni. Az eredeti hangszerelésből elvettek, de a lényeg nem sérült, Harangi Mária rendezése nem látványos, de funkcionál, Galambos Attila szövege énekelhető, vicces, csak néha nehezen érthető. Egészében véve ez az, musical és Sondheim, ha szeretnénk többet és jobbat, akkor előbb ennek kell örülnünk.