Egyetemes, de változó

Bálványos Anna: Vele kapcsolatban egy fotóra élénken emlékezem. Fogászati rendelőt mutat, modern freskókkal. Almár György zseniális, csodálatos ötlete volt, hogy egy ókori ideát miként lehet kortárs eszközökkel továbbfejleszteni. Hihetetlen olajozott csuklójú művész volt, elképesztően tudott rajzolni.

Almár Iván: A nagynéném rendelőjéről van szó. Azok az alkotások elpusztultak.

Teknős Miklós

Magazin: Érdemes erre feltenni valakinek az életét, ha az alkotások ennyire illékonyak?

Almár Iván: A belsőépítész műve legfeljebb az adott tulajdonosnak szól. Ha jön egy új gazda, szétveri, átépíti az üzletet, a lakást.

Bálványos Anna: A tudósokhoz hasonlóan a művészek is kísérleteznek. Anyagokkal, technikákkal, s ha valamelyik bejön, megmarad az alkotás, ha valamit elrontanak, akkor az enyészeté lesz a mű.

Magazin: Miért nem fordultak maguk is a művészetek felé?

Almár Iván: Fordulhattam volna, hiszen édesanyám, Veszprémi Lili is művész volt. Zenepedagógusként ma is emlegetik, számos műve, kottája maradt fenn. Csellózni tanultam, de be kellett látnom, hogy sem a zenéhez, sem a képzőművészethez nincs igazán tehetségem.

Bálványos Anna: Én is csellistaként kezdtem, de hamar beláttam, hogy akinek nem nő elég nagyra a keze, az keressen magának más elfoglaltságot. Ezért váltottam. A művészet a mi családunkat is áthatotta, hiszen édesapám, Bálványos Huba Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész munkásságát testközelből követhettem. Zeneművészeti szakközépiskolásként fordultam a művészetek felé, hiszen ekkor már az ember jobban felfogja, hogy milyen megfelelések, összefüggések vannak az egyes művészeti ágak között. Azóta érdekel, hogy a kultúra különféle ágai hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

Magazin: Nem akart alkotni?

Bálványos Anna: Érdekes módon a grafikai alkotás folyamata nem vonzott, inkább a zene és a tánc bűvölt el. Édesapámon láttam, hogy az alkotás borzasztó nehéz feladat, rettenetesen sokat kivesz az emberből. Sokkal kényelmesebb és biztonságosabb pozíció mások alkotásait elemezni, időrendbe tenni, mint létrehozni őket. A közvetítő szerep is nagyon fontos feladat. Lehet, hogy ezt is édesapámtól kaptam, aki évtizedeken át a budapesti tanítóképző főiskolán arra tanította a hallgatókat, hogy miként tanítsák meg a gyerekeket látni, vizuális környezetüket értelmezni. Nem véletlen, hogy én sem tudományos cikkeket író művészettörténész lettem, hanem olyan, aki kiállításokat rendez, mert így közvetíthetem leghatékonyabban a művészeteket a közönség felé.

Teknős Miklós

Magazin: A közvetítés Almár Iván életében is fontos volt, hiszen már az ötvenes évek végén keresték az újságírók a csillagászattal, űrkutatással kapcsolatos kérdéseikkel. Hogyan került képbe?

Almár Iván: 1954-ben végeztem az ELTE matematika–fizika szakán, ahonnan az MTA Csillagvizsgáló Intézetébe kerültem. Már az első Szputnyik felbocsátásáról nyilatkoztam: ez 1957-ben volt. A következő ötven évben, ha valamit felbocsátottak, ha valami történt az űrben, rögtön engem kerestek. Legalább egy évtizeden keresztül szerepeltem úgy a Magyar Televízióban, hogy nekünk nem volt otthon tévénk, nem engedhettük meg magunknak. A holdra szállást is így közvetítettem. Ezt a kivételes eseményt a nyugati határszélen lakók az osztrák televízió segítségével követték, a többiek a magyar tévé közvetítésével. Ezt onnan tudom, hogy a nyugati megyékben nem ismertek meg, másutt népszerű voltam. Ezen a helyzeten Hofi Géza változtatott, aki egyik műsorában viccet csinált a Szojuz–Apollo-programot elmagyarázó szereplésemből, ami nagy büszkeséggel tölt el. Farkas Bertalan űrrepülését is végigkövethettem. Örömmel mondom, hogy ma már vannak fiatal, tehetséges utódaim.

Magazin: Csaknem ötven kiállítás szervezője a Műcsarnokban és a Ludwigban, 1997-ben és 1999-ben a velencei biennále nemzeti biztosának helyettese is volt. Van, amire különösen szívesen emlékezik?

Bálványos Anna: Nem kiállítások, hanem különleges művészek ragadnak el. A tehetség, az alkotóerő közelébe kerülni embert formáló és próbáló feladat. Inspiráló, ha segíthetem a munkájukat. Egyik ilyen élményem az egyik legnagyobb hatású olasz képzőművészhez, Fabrizio Plessihez fűződik. Egy kiállítás akkor jó, ha találkoznak az egyéniségek, ha a művészettörténész rezonál a művésszel. Ha ez nincs, nem szabadulnak fel kreatív erők, nem lesz emlékezetes produktum.

Magazin: Almár Iván munkásságának fontos eleme a földön kívüli civilizációk keresése. Találtak már valamit?

Almár Iván: Számomra az a kérdés, hogy egyedül vagyunk-e. Aki ismeri az univerzum méreteit, aki felméri, hogy Naprendszerünk elhanyagolható pontja a nagy egésznek, annak nehezen hihető, hogy a Föld volna az egyetlen kivételes égitest. Nagyon sok olyan bolygórendszer létezik, ahol lehet élet. Eszközeink egyre jobbak, de bizonyítékaink még nincsenek. Ennek ellenére hiszek abban, hogy az élet és a művészet egyetemes.

Teknős Miklós

Bálványos Anna: Egyetemes és átalakuló. Az alkotók lerázták magukról a kötöttségeket, ma már nincsenek műfaji határok. Ami a kezükbe kerül, abból műtárgyat készítenek. A számítógéppel generált virtuális valóságot is felhasználják műtárgyak létrehozására, amit időnként valóságos tárgyakkal kombinálnak. Nemcsak a művek létrehozásához kell technika, hanem a megőrzésükhöz is. A Ludwig Múzeum ezen a téren különleges dolgot művel, hiszen mozgóképpel dolgozó képzőművészeti alkotásokat – kísérleti film, videó –, próbál megőrizni a jövőnek. Mert menteni kell, hiszen az emberek látásmódja drasztikusan átalakult. Én végig tudok nézni egy fekete-fehér filmet, a gyerekeim már képtelenek. A drámát nem értik, nem élik át, mert idegen a nyelvezet. Művészetközvetítői feladat, hogy miként adjuk át akár a hatvanas években készült alkotás lényegét. Hasonló feladatot jelent majd utódainknak a jelen műveinek átadása. Ebből a szempontból minden korszak átmeneti.