Gazdag József a szülővárosában érettségizett, Pozsonyban tanult magyart, filozófiát és zsurnalisztikát, majd Pécsett járt magyar–filozófia szakra, mialatt rendszeresen publikált: novellái 1999-től jelentek meg a Mozgó Világban, a Jelenkorban és a Kalligram folyóiratban. Mivel a futball gyermekkora óta meghatározza az életét (ezzel nincs egyedül a magyar irodalomban), nem meglepő, hogy 2003-tól 2014-ig az Új Szó felvidéki magyar napilap sportújságírója volt. Jelenleg a felvidéki magyar rádió, a Pátria rádió riportere és a Magyar Nemzet hétvégi jegyzetírója. Legutóbbi könyvét ugyancsak a Kalligram adta ki, az Egy futballfüggő naplójából című tárcakötetet tavaly Esterházy Péter mutatta be a budapesti könyvfesztiválon. A könyv azóta Talamon Alfonz-díjat és Madách-nívódíjat kapott Szlovákiában.
Bizonyára nagyon unja már a kérdést, hogy milyenek az anyaországi magyarok egy felvidéki magyar szemével, de kénytelen voltam feltenni neki, hiszen Az Év Könyve sorozat is éppen arra keresi a választ, hogy milyenek is volnánk. Gazdag szerint nincs tipizált felvidéki magyar, és nincs tipizált anyaországi sem, hiszen egy dunaszerdahelyi vagy komáromi magyar például közelebb áll – nem csak földrajzilag – egy győrihez, mint egy kassaihoz. Több az átfedés a kulturális kódok között – mondta –, s ha szétszálaznánk, bonyolult identitáskonstrukciókat találnánk. Megkérdeztem tőle, hogy mik a legkarakteresebb eltérések és azonosságok az anyaországi és szlovákiai magyarság tömeg- és elitkultúrája között, de erre azt mondta, hogy erre egy szociológus vagy egy kultúrantropológus tudna válaszolni, és ő nem az. Inkább a saját életéből vett példákat említett a kisebbségi létről.
– Tizenhárom-tizennégy éves koromban a VSZ Kassa csapatában futballoztam. Az öltözőben a „magyar” szitokszó volt, durva sértés. Ha valakit meg akartak alázni, azt mondták rá: „te magyar”. Senkinek sem árultam el, hogy én is az volnék. Nem is nagyon beszélgettem senkivel. De mesélhetnék arról is, milyen az, amikor rád szólnak a villamoson, mert magyarul beszélsz. Milyen az, amikor a falujából soha ki nem mozduló nagynénédet kigúnyolja az orvos a magyar akcentusa miatt. Milyen az, amikor a komáromi könyvtárban a könyvtárosok nem hajlandók magyarul válaszolni egy kisfiúnak. Sorolhatnám még. Aztán átjössz Magyarországra, stoppal utazol Budapestre, és rád csodálkoznak: jé, kassai vagy? Ahhoz képest milyen szépen beszélsz magyarul… Pedig Kassán beszéltek a legszebben magyarul, amíg voltak magyarok a városban. Ma már alig vannak, az arányuk 2,6 százalék.
Ha Szlovákiában „lemagyarozták”, Magyarországon a „szlovákozással” szembesült:
– Később a pécsi idegenrendészeten a gyakran megalázó ügyintézés során te vagy a „szlovák”, és veled riogatnak a 2004. decemberi népszavazás előtt is, hogy majd jössz, és eleszed az ételt az anyaországiak elől. És így tovább. Egyszer, egy Trnava–DAC focimeccsen a hazai szurkolók megpróbáltak odaszúrni a dunaszerdahelyieknek, és kitettek egy hatalmas transzparenst, ezzel a felirattal: „Nem magyarok vagytok, csak felvidéki hontalanok.”
Gazdag József azonban a negatív tapasztalatai ellenére sem általánosít, nem hisz a nemzetkarakterológiákban, hiszen „elsősorban emberek vagyunk, s csak másodsorban magyarok, csehek, szlovákok”.
– Az angolok tartózkodók, a svédek hűvösek, az olaszok temperamentumosak? Sosem voltam híve az ilyen általánosításoknak. Ha a sztereotípiákat lebontjuk, azt látjuk, hogy az emberi természet mindenütt egyforma. Határhelyzetekben sajnos többnyire ijesztő, állatias. Olykor, ritkábban, humánus és szolidáris.
