Kovács Ákos halálára: Egy csöndes nagy ember

Ekkoriban döbbent rá, hogy például az első világháborús emlékművekben a Horthy-kurzus önlegitimációs erőfeszítése mellett majd’ mindig feltalálhatóak a helyi emlékező közösség valódi, átélt emlékezeti igényei, személyes, családi gyászuk is.

Ez lett a legfontosabb témája. Elválasztani az autentikus emlékezeti gesztusokat a kisajátító, önigazoló hazugságoktól. Kimutatni, hogyan szakadtak el szokások saját terüktől és eredeti funkciójuktól, hogy az elnyomás ideológiai muníciójává legyenek. Mert nem igaz, hogy a hazug nacionalizmus történeti kritikájára irányuló, kivételes írásai tagadták volna a hagyomány szerepét, a nemzeti közösség jelentőségét.

Azért akarta feltárni a kisajátítás hagyományát, hogy igazolja: a kisajátítás a sokrétű hagyomány legnagyobb ellensége. Mélyen hitt egy igazi, autentikus hagyományban, amely egyfelől a kisközösségi szokásokban gyökerezik, másrészt sem etnikailag, sem szociálisan nem zárt, forradalmian modern. Augusztus 20-át nem szerette, de március 15-ét „szent”-nek nevezte.

A hatalom agressziója ellen védte a nép hagyományát – igazi néprajzkutatóként, mélyen meggyőződéses népbarátként. A létező szocializmus látványosan hazug és szervetlen áltradíciói ébreszthették fel benne ezt a fajta történeti érdeklődést. De nemcsak harcos volt, hanem egyúttal végtelenül alázatos is bibliográfusként, kutatóként.

Csendesen volt bátor, csendesen volt fáradhatatlan, csendesen élt és halt meg.

Csendes nagy ember volt.