A keresztneve állítólag török eredetű, hűséget jelent. Anyukája terhesen hallotta egy szerb költő megzenésített versét, abban szerepelt. Az Elort a nagymama rövidítette le. Eredetileg Elauernak hívták, és a második világháború után, a vajdasági németek üldözésekor szerbesíthette. Egy ismerőse szerint egybeolvasva – Eloremina – olyan, mint egy arab együttes neve.
Bár nem készült a színészi pályára, gyerekkorában állandóan szerepeltették. Egy óvodai előadásra is emlékszik, ahol a bohócot játszotta, noha a királylány szerepére vágyott. Felnőttként kiderült, azért osztották rá a bohócot, mert ez volt a főszerep.
Mindig szavalt. Negyedikes elemistaként harmadik lett az országos szavalóversenyen – magyar verssel. Ma nehezen veszi rá magát a versmondásra, frusztrálja a hiba lehetősége. Gimnáziumban a diákszínjátszás is beolvadt a képbe. Mikor a sitkei nyári táborban a rendező Bocsárdi László megkérdezte, hol tanul tovább, Emina rávágta: az iparművészetin. Erre Bocsárdi annyit válaszolt: kár. De ez a „kár” megragadt benne, és mégis megpróbálta a színművészetit. Először Pesten, de az első rostán kihullott, majd Újvidéken, oda azonnal bekerült.
Egy percre sem bánta meg, örül, hogy Újvidéken játszhat. Magyarországi nagyszínházakban csak a nagyipart látja, a mókuskereket. Lehet, hogy erősebbek az előadások, gyakorlottabbak és jobbak a színészek, de a lélek mintha kevesebb lenne, mint a Vajdaságban.
Az akadémiai osztályfőnökük, László Sándor már harmadévben bedobta osztályát a mély vízbe. Elkezdtek táncolni a zenés darabokban, és hamarosan Emina azon találta magát, hogy ő játszotta Roxane-t a Cyranóban és Colette-et a Fekete Péterben. Az akadémia végéig fogalma sem volt, hova szerződik. Évekig azt hallgatta, nincs státusz a színházban, szerencséjére három színész elszerződött a pesti Bárkába, s felszabadult három hely. Magyarországi kitérője mindössze egyszer volt, 2006-ban. Horváth Károlynak, a darab zeneszerzőjének ötletére meghívták Kecskemétre, a Laura főszerepére.
Borisav Stankovic művébe, a Kostanába úgy került, hogy meghallotta, a Szabadkai Népszínház szerb társulatával Urbán András rendezi. Írt neki egy üzenetet nagy kérdőjelekkel: a főszerepre csak igazi szerbek jelentkezhetnek vagy olyan felesek is, mint ő? Először semleges választ kapott, később Urbán elhívta a casting második körére, és megkapta a szerepet. Azt mondják, nem hallatszik az akcentusa, de ha improvizálnia kellene, valószínűleg kiderülne, hogy nem szerb.
Állampolgársága szerint pedig az. Egyelőre nem is vette fel a magyart. Volt benne jó adag dac, egy szelet papírtól miért lenne bárki jobb magyar? Tessék megtanulni rendesen magyarul írni és beszélni! Aztán lustának is tartotta magát ahhoz, hogy előkerítse az anyakönyvi kivonatokat, a nagymamáét, anyukájáét. De azzal piszkálták, egyszerűbb lesz dolgoznia, ha netán felkérik majd egy-egy magyarországi szerepre. Ha lesz rá ideje, nekiáll.
Azt egyébként nem érti, minek foglalkoznak annyit az emberek a nemzeti hovatartozásukkal. Miért probléma, hogy valaki magyar vagy szerb, zsidó vagy katolikus, fekete vagy fehér. Sérti az intelligenciáját, lázad ellene a lelke – mondja.
Nem politizál, ugyanakkor megviselte az igazgatóváltás. Mást neveztek ki a színház élére, mint akit a társulat vagy a szakma akart. A politikusoknak azt üzeni, ha kívülállóként ennyire tudják, ki vezesse a színházat, legyenek egy napig színészek. Az új direktor, Venczel Valentin nem ismerte sem a társulatot, sem a nevüket. Idegen, és az is marad. Legutóbb akkor találkozott vele, amikor átadta neki a POSZT-on nyert díjat. A díjátadó idején az Opera Ultimát játszották Pesten, így nem tudta átvenni Pécsen.
Örül, mikor Magyarországon játszanak. Legutóbb a Neoplantát adták a szegedi Thealteren. Előbb reagál ugyanis a közönség, mint Újvidéken. Otthon lassan több a szerb nézőjük, mint a magyar, akik előbb a feliratot olvassák el, aztán reagálnak. Azt mondják, tíz éve van hátra az újvidéki magyar színháznak. Bár a társulat negyvenéves jubileumán a politikusok azt vizionálták, még legalább négyszáz évig virágzik a színházuk.
