Dzsesszmérnök

Egy szintén nem tegnapi emlék: a zenekar a 25. évfordulós koncertjére próbált a Budapest Sportcsarnokban, és Benkó Sándor a kétórás műsor minden pillanatát úgy tervezte meg, mintha a Műegyetem villamosgépek tanszékén lettünk volna: „Akkor itt két periódus zongoraszóló jön, utána belép két-két versszakra a trombita és a harsona, aztán pedig jön egyre-egyre a bendzsó és a zongora!” A többiek természetes vezetőjüknek fogadták el, pedig egyenként valamennyien egyéniségek és kiváló zenészek voltak ők is.

Valójában professzori széket kellene elnevezni róla a kulturális menedzseri szakon: Benkó Sándor gyakorlatilag feltalálta Magyarországon ezt a ma már egyetemen tanított hivatást. Nem csak megszervezte zenekarának az akár évi 200-250 fellépést, nem csak klubot működtetett és nyomtatott hírlevelet adott ki, de betette lábát minden résnyire kitáruló ajtóba: zsűrizett a Ki mit tud-on és későbbi tévés vetélkedőkön, nyilatkozott, előadott, nyomult, agitált, mindig tele volt ötlettel.

Közben olyan legendákkal zenélt együtt, mint a műfaj New Orleans-i bölcsőjénél bábáskodó Albert Nicolas vagy Wild Bill Davison, Freddy Hubbard, Al Grey – vagy hogy egy világhírű magyart is említsünk, Joe Murányi. Igazi szenzációként a zenekar díjat nyert az 1971-es Montreaux-i Dzsesszfesztiválon, 1982-ben pedig nagydíjasok lettek a Sacramentói Dzsesszfesztiválon, ahol a közönség és a szakma nem győzött ámulni azon, hogy a vasfüggöny mögött hogyan játszhatják ilyen magas színvonalon Amerika saját fejlesztésű muzsikáját.

Szerda este lett volna a Benkó Dixieland Klub gyertyafényes évzáró bulija, két hét múlva a Zeneakadémián következett volna az immár egy emberöltő óta hagyományos karácsonyi koncert, január elején a MÜPA, aztán pedig a többi jó előre lekötött fellépés. Helyettük most egy ideig csönd lesz, és mély szomorúság, hogy aztán, mint New Orleansban szokás, megint mindenki zenével emlékezzen Dixi tanár úrra, a dzsessz mérnökére.