Annyira közismert volt, hogy aligha van valaki, aki valamennyire is felnőttként élte meg azt a kort, és ne tudna róla. Ne tudná, hogy a tervező különleges helyet élvezett abban a világban. Nála varratott a protokoll-lista - itt következik a felsorolás Kádárnétől, Münnichnéig -, valamint a művészvilág. Itt is csupa Kossuth-díjas csillag neve következhet. De megemlítik, hogy Kláránál külön próbabája volt Jovanka Broznak, aki a jugoszláv vezető, Tito felesége volt. Szép nagy próbababa lehetett, mert a belgrádi first ladyre mint meglehetősen korpulens asszonyra emlékezem.

A Rothschild-szalon tehát sajátos divatközpontja azon éveknek, amikor a divat nem volt középponti téma. Ő ugyanis már a Rákosi-korszak vége felé visszatért a divatvilágba, ahonnan először a zsidótörvények, a háború, majd az államosítás mozdította el. Az interneten gazdag visszaemlékezés-irodalom van Klára asszonyról, aki igen erős személyiség és tervezői tehetség lehetett. A személyiség méreteire utal az, hogy képes volt nevét intézménnyé lenni. A szocializmusban eleinte a cégek szigorúan a szakirányra utaló nevet hordtak, legfeljebb valami jeles évfordulóra, ünnepre, avagy emberi értékre utalhatott a megnevezésük. Tehát voltak ruhaipari, szabászati, esetleg konfekcióipari vállalatok, szövetkezetek, amelyek fővárosiak, esetleg államiak voltak, vagy nevezhették Szabadságnak, Szolidaritásnak vagy Április 4-nek őket. A belvárosi hely egyszerűen Clara Szalon volt, ami önmagában a létező szocializmus bevett szokásainak tagadását jelentette.

A hely híres volt. Írtak róla az akkori nyugati útikönyvek is. Varrattak is Rotschild Kláránál devizakülföldiek, akik kemény valutával fizettek. Vagy nem fizettek, mint Zsa-zsa Gabor, a hírhedett hollywoodi botránysztár, egykori pesti szépségkirálynő.

A visszaemlékezésekből tudni, hogy Klára nem tudott rajzolni, szabni, varrni, ám nagy érzéke volt a trendekhez. Őt kiengedték a nagy divat-showkra, ahonnan tervrajzokkal és szövetekkel tért haza. Szóval azt tette, amit oly sok más magyar cég abban a korban - lekoppintott, amit lehetett. Persze a divatot személyre szabta, és ez a személyre szabottság - megfelelően magas szférákban - működtette ezt a szocialista kisvállalatot is.

Annak idején az egész város beszélt arról, hogy Rothschild Klára öngyilkos lett, kivetette magát emeleti lakása ablakából. Azt is suttogta a hír, hogy a kezdetleges állapotú fogbeültetési technika okozott neki elviselhetetlen fájdalmakat. A történelmet, családja, férje pusztulását túlélte, talpra állt többször is. Ez már sok volt neki. Legendát teremtett.

Érdekes módon a kor megélői között sokszor felmerül a beszélgetésekben, mit hordtunk, honnan volt ilyen vagy amolyan cuccunk. Ha a régi képeket elővesszük, összevetjük a nyugatiakkal, azt látjuk, hogy a hetvenes években nem volt nagy szakadék a vasfüggönyön túli és az inneni divat között. Próbálkoztak talán némi eredetiséggel, magyaros jelleggel, de ez aligha sikerült tartósan bárkinek is. A nagy különbség a viselet minőségében, a lehordottságban volt. Ott jobb anyagok, gyorsabban érvényesülő trendek voltak. Az utcán egyszerűen felismerhetők voltak a külföldi cuccok, akár turista hozta, akár csomagból volt a ruha.

Rothschild Klára és szalonja persze csak keveseknek, az állami és a pártelit, valamint a rivalda kiválasztottjainak dolgozott. Ez volt a rendszer, ahol mindenki egyenlő volt, de akár Orwell Állatfarmjában, voltak egyenlőbbek is.