Hogyan történt?
A Délmagyarországban kezdtem tárcát írni. Az újságírás végigkísérte a pályámat, jóllehet mindig íróként igyekeztem egy redakcióban tüsténkedni. Amíg az újságíró a tények elkötelezettje, legalábbis elvileg, addig az író a fikcióé. De ha már újságíróként kell dolgoznom, mondtam, jó, akkor legyen egy alteregó, aki majd újságíró lesz. Nem az lett. Szív Ernő már ott is ült a szobámban, és fikcióillatot árasztott.
Mi jött be vele az életébe?
Nem csak figurát, szemléletet is kellett teremteni. Valakit, aki képes heti háromszor, négyszer kitalálni a világot. Akinek folyton figyelni kell: miért lép ki az a nő a teraszra, kitől fél az a férfi a megállóban, mi történt az évszakokkal, egyebek. Föl kell szedegetni és azonnal följegyezni az ötleteket, a morzsákat, a hangulatokat. De még így is húsz tárcából csak egy lesz jó, de a tizenkilencet is meg kell írni, azért az egyért. És az is milyen jó, hogy az olvasó majd nem azt választja.
Meddig él egy tárca?
Elolvasod, passzé. Amíg kihűl a kávé, ellobban a gyufa. Innen is látszik, hogy speciális műfaj, egyszerre átmeneti és befogadó, ráadásul általában rosszul áll rajta a könyvborító keménykabátja. A könyvben kihűlnek a tárcák. Talán csak akkor nem, ha kezdünk valamit velük. Ebben a könyvben sem találsz egy érintetlen mondatot sem, mármint az első közléshez képest. Aztán pedig jönnie kell valami dramaturgiai ravaszkodásnak.
Fel kell fűzni őket valamire?
Például. A berlini fekete füzet motívuma a gyász. Mintám a dzsessz-novella volt. Van egy alap motívumod – ebben a Nagy-füzetben a gyász, a szerencse, a hibázás, az utazás ilyen -, amitől bátran el lehet kalandozni, még el is felejtheted, ám a fődallam egy ponton visszatér.
Az új könyvnek mi a műfaja?
Valaki úgy definiálta, hogy tárcaregény. Én meg első blikkre afféle énregénynek gondoltam. Éntárca-regény, talán. Jobban illik ide a füzet szó. A sok kicsi, New Yorkban, Párizsban, Berlinben, Szegeden játszódó tárcák füzetekké álltak össze.
És nem akartak regénnyé lenni.
Nem tudom, talán nem érdemes. A regénykényszer miatt a sekélyesedés felé megy a műfaj. Merthogy minden egész eltörött, és amióta ezt mondták, azóta még jobban eltörött, az olvasó meg a regénytől várja a teljesség illúzióját. Hogy megért valamit a szerelem, az élet, a bűn mibenlétéből. Ezzel tart ellen a cserepeken való táncnak. Miközben a novellára úgy tekint, mint valami resztlire. Félre ne értsen, nem panaszkodom.
Ez bosszantja Szív Ernőt?
Szívnek van egy ötlete, az irodalom ellenségei sorozatából, hogy tízéves ösztöndíjat, vagy akár életjáradékot is adna, csakhogy valaki ne írjon. Minek olyan szöveget kiadni a kezünkből, ami se nem oszt, se nem szoroz? Gonosz ötlet, nagyon gonosz.
Neveket nem mond?
Isten őrizz! Meg hát ez is megint csak fikció.
A fülszöveg azt állítja, hogy ebben az új könyvben minden benne van, amit eddig nem mertünk Szívről megkérdezni.
Nem hinném, hogy túl sok titka lenne. Ha csak megborzolja a szél a haját, ő már tragédiát akar írni. Folyvást kiáll a tér közepére és beszél. Folyamatos fecsegésben él.
Mint Szindbádnál, beszélni a halál ellen.
Pontosan. Hogy nem tudja, mert már nem látja, mikor mondja ki a fontosat. A tutit. Hangyasor. De az egyik hangya talán maga, már bocsánat, Jézus.
Milyen a viszonyuk? Nem gyűlöli már Darvasi a folyton szereplő Szívet?
Inkább kétségbeesés, tanácstalanság, meg valami ki nem mondott szolidaritás jellemzi a viszonyukat. A Margó-fesztiválra kértek meg, írjak le egy-egy mondatot kézírással Szív Ernőként és Darvasiként. Aztán odaadták egy írásszakértőnek. Ő meg elmondta, hogy Szív lágyabb, érzelgősebb, színesebb figura, míg Darvasi sokkal keményebb, határozottabb. Én meg csak tátottam a számat.
Ha egyszer meglátná Darvasit az utcán, vajon mit írna róla?
Mármint Szív? Gyere, igyunk egy sört, mondaná. Aztán én fizetnék. Volt is már ilyen. És valahogy mindig én fizetek.
Darvasi László
Márai Sándor-díjas író, költő, drámaíró. 1962-ben született Törökszentmiklóson. 1986-ban diplomázott a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar–történelem szakán. 1986–1989 között Hódmezővásárhelyen és Szegeden általános iskolai tanárként dolgozott. 1989-től a Délmagyarország munkatársa, 1992 és 1993 között a lap kulturális rovatvezetője volt. 1990-től 1998-ig a szegedi Pompeji című folyóirat szerkesztője. 1993-ban az Élet és Irodalom főmunkatársa lett. 2011-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjává választották.
