Így készült a panel: házgyár a ferencvárosi prérin
Emlékeznek még a Kapcsoltamra? Vagy csak Gálvölgyi fergeteges paródiájára? Pedig a nyolcvanas évek közepének meghatározó jelensége volt a mindösszesen másfél magyar tévécsatorna vasárnap esti műsorát uraló vetélkedő. Ebben már a stúdió telefonszámát is valami furmányos feladvány rejtette, s bár hazánkban akkoriban botrányosan alacsony volt a lakások távbeszélővel való ellátottsága, újrahívógomb híján, tárcsás készülékét gyötörve a hívók többsége sosem jutott el odáig, hogy a valódi kérdésekre felelhessen.
A Kapcsoltam azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – komoly közösségszervező tényezővé nőtte ki magát. Komplett baráti társaságok gyűltek össze vasárnap esténként fejteni, tárcsázni, és várni, hogy hátha mégis kapcsolják őket, és akkor a gondosan összeválogatott bölcsészek, matektanárok, mérnökök és kiskorú zsenik pikk-pakk összedobják a válaszokat, s már vihetik is a mesés fődíjat, a 10240 forintot.
Mindez pedig úgy kapcsolódik képünkhöz, hogy a tévévetélkedőnek köszönhetem legmeghökkentőbb panellakótelep-élményemet. Történt ugyanis, hogy egyszer beválogattak egy kapcsoltamozó csapatba, amelyik valahol Újpalotán gyűlt össze fejteni. Beléptünk a házba, felmentünk az emeletre, nyílt az ajtó, én meg egy pillanatra azt hittem, megtébolyodtam: tudtam, hogy jobbra van a konyha, mellette a félszoba, balra a nappali és mellette a háló, előrefelé meg fürdőszoba és wc nyílik a kis folyosóról, amely a másik kisszobába vezet. Éppen úgy, mint a keresztapámék debreceni, Klaipeda utcai lakásában.
Amit pedig ezen a képen látnak, az nem más, mint egy házgyár. Egy olyan üzem, ahol azokat a hatalmas panelmonstrumokat gyártották, amelyeknek tömbjei telipettyezik az országot. Tudták, hogy hazánkban több mint félmillió otthon épült fel nagypanelos eljárással, és további csaknem háromszázezer más, ipari technológiával? Közülük majdnem kétszázezer Budapesten áll.
Pedig a hatvanas évek elején még nem volt egyértelmű, hogy épp a házgyár lesz a megoldás a tömeges lakástermelésre. Előregyártott elemekből már korábban is készültek lakóépületek, sőt épp akkoriban vált világossá, hogy a hatékonyság jelszavával bevezetett egyszerűsítések (a túlságosan kicsi alapterület vagy a konyhából nyitott fürdőfülke) csak újratermelik a hiányt: ezekből a „Cs” lakásokból a legtöbben már pár évvel a költözés után nagyobb otthonba vágytak. Éppen ezért épült meg Óbudán, a régi téglagyárak helyén az úgynevezett kísérleti lakótelep, hogy a gyakorlatban próbálják ki, lehet-e praktikus elrendezésű lakásokat kínáló, mégis könnyen és gazdaságosan felhúzható, ráadásul tetszetős lakóépületeket tervezni.
Hogy lehetett, azt ma is láthatjuk a Bécsi és a Vörösvári út között. Igaz, mire a lakótelep elkészült, már termelt az első házgyár a közeli Szentendrei úton. Döntés született ugyanis, hogy Magyarország a nagypaneles építkezés útjára lép, amihez (zömében szovjet) házgyárak és cementgyárak vásárlásán, illetve fejlesztésén át vezetett az út. A fővárosi kivétel ezen a képen látható: míg az I-es (Szentendrei út, 1965) a III-as (Dunakeszi, 1969) és a IV-es (Budafok) házgyár a szovjet mintát követte, ez a Gyáli út és a Táblás utca között felhúzott II-es üzem a dán Larsen-Nielsen technológiát alkalmazta.
A derék dánok még 1948-ban dolgozták ki a tömeges lakásgyártás nagypaneles módszerét, és a metódust Nyugat-Európa-szerte sokfelé használták. Magyarországon azonban csak ez az egy házgyár vette át a receptjüket: a Népszabadság híradása szerint alig két év alatt került tető alá az üzem, amelyhez még a betongyárat is Ausztriából importálták. 1967 decemberében kezdődött a próbaüzem (igaz, az ünnepélyes átadásra a következő év júliusáig kellett várni), hogy – a tervek szerint legalábbis – évi 1700 családi otthont bocsásson a tanácsi lakáskiutalásukat türelmetlenül váró állampolgárok rendelkezésére Újpesten, Csepelen és az Árpád-hídnál. A lap tudósítója ugyanakkor azt is megjegyezte: „a házgyári sorozatgyártásnak minden eddiginél nagyobb szervező, fegyelmező ereje van. Diktálja a szállítás, a szerelés tempóját, megköveteli az építési területek, tervek pontos előkészítését, a kivitelezés legteljesebb összehangolását”.
Míg a Ferencvárosban az első lakások elemeit öntötték, Kelenföldön már új otthonukkal ismerkedtek az I-es számú házgyár termékeinek boldog birtokosai. Kicsit lázongtak a mennyezeti világítás helyett bevezetett fali lámpák és a régi bútoraikhoz mérten kissé szűkös terek miatt, hangosan hiányolták az éléskamrát, és ismerkedtek azzal a korábban nem látott, de betonházakban nélkülözhetetlen eszközzel, melynek neve „szögbelövő”.
