A magyarországi diktatúrát és demokráciát 1956-tól máig összeköti egy kőkemény törvényszerűség: „csak az azonnali csődtől való félelem… tudja kikényszeríteni a kormányzati túlköltekezés visszafogását”. Ezért van az, hogy a növekedés mindig eladósodáshoz vezet, az kikényszeríti a fékezést, visszafogja a gazdaságot, felhalmozza a kielégítetlen igényeket és várakozásokat, kikényszeríti az újabb megalapozatlan, adósságra épülő növekedést. Mindig a legrövidebb távú politikai érdekek érvényesülnek.
Az új rendszer potenciális előnyeit igazából csak azok tudták kihasználni, akik kívülről jöttek. Csak a külföldiek birtokolta nagyvállalati szektor profittermelő képessége nőtt. „Még bővültek is a drága, rosszul kihasznált, állami... intézményhálózatok”, nőtt a közpénzből élők aránya és erősödött az állam költekező szenvedélye.
Lett volna egy nagy esély.A ’90-esek évek derekán.Ha akkor a privatizációból befolyó hatalmas összegeket nemcsak félig, hanem teljes egészében az államadósság csökkentésére használták volna fel, akkor megteremtődtek volna a stabil és fenntartható növekedés feltételei. Hiába csökkent a GDP-arányos államadósság 40 százalékkal a kilencvenes évek második felében, vissza is nőtt az szépen, mert az „aranyévek” növekedése ismét eladósodásra épült.
Magyarország népe minden objektív adat szerint soha nem élt olyan jól történelme folyamán, mint 2006 tavaszán. Semmi nem jellemzi olyan jól politikai viszonyainkat, mint az, hogy ekkor lehetett ellenzéki kampányt építeni arra a hazugságra, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”.
Magyarországnak épp akkor kellett lefékeznie a gazdaságát, amikor beütött a 2008-as válság.
Az így elmélyült nagy recesszióra terhelődött rá 2010-től az az „unortodox” gazdaságpolitika, mely az ország versenyképességét lerombolta, a tőkét elűzte, az adósságfinanszírozást megdrágította, az implicit államadósságot tetemesen megnövelte, s az explicitet is csupán minimális mértékben csökkentette, kevesebbel, mint amennyit a magánnyugdíjpénztárakba befizetett járulékok államosításával nyertek – a nyugdíjköveteléssel szembenéző következő generációk rovására.
Mihályi Péter nagyon fontos könyvet írt, olyan adatgazdag függelékkel, amit mindenkinek érdemes kézközelben tartani. Csak azzal van baj, amivel a könyvét áttekinthetőbbé kívánta tenni. Bokszokba szétválasztva állította egymás mellé az egyes korszakok „sikereit” és „kudarcait”, ami tökéletesen ellentmond a szerző strukturális szemléletének, melyben épp a pozitívumok és negatívumok összefüggésein van a hangsúly. Egyetlen példa: abszurd dolog a bal kreclibe beírni sikerként, hogy sokáig nagyon kedvező volt számunkra a külkereskedés a Szovjetunióval, és a jobb kreclibe kudarcként bejegyezni, hogy a szovjet piac függelékévé váltunk.
A könyvet keretes anyagok színesítik, melyek egy része kívül esik a szerző szakterületén, így előfordulnak apróbb tévedések, de ezekre nem érdemes szót vesztegetni. Az azonban elfogadhatatlan, amit Mihályi a szegénységről mond: a létminimum alatt élők aránya uniós mércével nem különösebben magas, csak persze nálunk a relatív elmaradás az alacsonyabb átlagos jövedelemhez képest azt jelenti, hogy a legalul lévőknek sajnos nem jut mindig ételre, tüzelőre, gyógyszerre. Ez tény.
A felháborító a folytatás, miszerint ez „csak akkor fog majd változni, ha az átlagjövedelmek magasabb szintre kerülnek”. Tisztességes polgár nem ítélheti éhezésre, didergésre és gyógyszer híján korai halálra polgártársait egy jobb kor eljöveteléig.
Ilyen ráció nincs!
Mihályi Péter: A magyar gazdaság útja az adósságválságba, Corvina, 208 oldal, 2690 forint
