- Szentendrén. Ott van a műtermem. Jó hat hónap munkája volt. Nem tudtam, hogy ha egy ilyen öreg autót az ember szétszed, akkor csak baj lesz belőle. A nikkelezett szegélyek, amint kivettük őket, széttörtek, porrá váltak. Ezek annak idején nem ötven évre készültek. Mindent újra kellett készíteni, megrendelni.
- Valódi csipkét használt a karosszéria burkolásához?
- Klöplit, függönyanyagot. Először rendbe kellett hozni a karosszériát, utána bekenni egy ragasztóanyaggal, amit a képeimen is használok, ebbe helyeztük bele a csipkét, aztán lefesteni, pöttyözni. Előtte kipróbáltam az egészet egy csipkével bevont lökhárítón, amit egész nyárra kint hagytam a kertben.
- Az, hogy csipkével vonja be a tárgyakat, önnél mit jelent?
- Mást a képeimen és mást a szobraimon. A képeimre először történeteket írok, amelyek személyesek. Ezeket később ugyanazzal a színnel lefestem és lefedem csipkével, ami olyan, mint a halotti lepel a koporsóban.
|
A FIAT csak vasárnapig látható Budapesten, azután saját kerekén Milánóba megy
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
- De néha látszanak is ezek a történetek.
- Mindössze három olyan képem van, ahol valami olvasható belőlük. Azokat is csak azért csináltam, mert a tel-avivi kiállításom kurátora megkért, hogy engedjem neki elolvasni néhány történetem azokból, amelyeket a képeimbe temetek. Odaadtam hármat, elolvasta, és rábeszélt, hagyjam látni őket. Belementem, de csak egy-egy töredéket engedek mindegyikből látni.
- Ezek egyike például arra reflektál, milyen volt megérkeznie Amerikába.
- Angliába. A másik Istenről szól. A harmadik pedig egy hölgy története, akivel Olaszországban találkoztam.
- Tudom, hogy ez esetben nem Yoko Onóról van szó, de szeretném megkérdezni: azt a kapcsolatot is eltemette?
- Ó, hát azzal egy temető megtelne... Húsz év, gondoljon bele. De nem, viccen kívül, természetesen vannak történetek abból a korszakból is. És az egész írás-sorozat azért kezdődött, mert amikor felbomlott a kapcsolatunk, kicsit depressziós lettem, elmentem egy pszichiáterhez, és ő mondta, hogy a legjobb, ha kiírom magamból. De nem számítógépen, hanem kézzel. És működött. No de mit csináljak ezekkel az írásokkal? Kitaláltam, hogy elkezdtem őket a képekbe temetni. Kaptam könyvfelkéréseket is, de én magam is utálnék egy ilyen könyvet olvasni. Az ilyen könyv kétféle. Vagy életrajz valakiről, amikor az író elmondja, hogy mi történt, mert azt hiszi, hogy tudja, mi volt, holott egy fenét. Vagy önéletrajz, amiben mindig a szerző a jó, és a világgal van a baj. Hát erre sem vagyok kíváncsi.
- Én szívesen olvasnám öntől, milyennek látta a hetvenes-nyolcvanas évek „vibráló New York-i művészvilágát”, amelynek részese volt.
- Amit legjobban szerettem, az a Studio 54 volt, ahová mindenki járt, kábítóztunk, és leszartuk a művészetet. Ez volt a legjobb. Röviden ennyi. Az önéletrajzom egyébként benne van abban a mondatban, amit az egyik új képemen olvashat: Nobody sees me the way I do. Senki sem lát engem úgy, ahogy én. Ez az önéletrajzom. És még valami. Amerikában nem az volt, amit itthon tapasztaltam, hogy a művészeti életben mindenki fúrta a másikat. Nem, ott dicsérték egymást. Különösen gyűjtők előtt. Ha ugyanis a másikat szidod, azzal elbizonytalanítod a gyűjtőt, s lehet, hogy ezért tőled sem fog venni. Míg ha dicsérsz, magadat is helyzetbe hozod. Odakinn a művészek segítették egymást. Elmentek egymás kiállításaira, műtermébe, együtt dolgoztak. Andy Warhol Keith Haringgel, Andy Warhol Basquiattal.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
- Ön szerint a pop art él még?
- Természetesen. A szürrealizmus is, az impresszionizmus is. Más kérdés, hogy mi van divatban.
- És pop art alkotónak tartja magát?
- Valaki egyszer azt írta, és ez volt a legtalálóbb, hogy az én stílusom „barokk minimalizmus”. Viszont a szobraim „more pop”. Úgyhogy szerintem én egy kakukktojás vagyok. Felszedtem a pop artból, a minimalizmusól, plusz jött a magyar beütés, a csipke.
Havadtőy Sámuel
1952-ben született Londonban, magyar szülők gyermekeként. 1956-ban, a forradalom előtt a család hazatért, és a forradalom után is itthon maradni kényszerült. Havadtőy Sámuel 1971-ben disszidált Angliába, majd hamarosan továbbment Amerikába, ahol régiségkereskedőként és lakberendezőként a New York-i művészvilág egyik ismert figurája lett. John Lennon halála után annak özvegyével, Yoko Onóval élt húsz éven át. A rendszerváltás idején együtt nyitották a mára bezárt Galéria 56-ot, ahol amerikai kortárs alkotókat mutattak be. A 2000-es évek óta Magyarországon és Olaszországban él.
- A csipkével nem temeti, hanem felértékeli a tárgyakat. Tezaurálja őket. Ma divat a vulgárist, a giccset csillogóba, aranyruhába öltöztetni és magasművészetté tenni. Ön például miért nyúl a szobraiban giccsnek minősíthető alapfigurákhoz?
- Ja, ha giccs, akkor ez tényleg pop art.
- Mondjuk a tömeggyártott Disney-figurák.
- Egyszer a tel-avivi kortárs múzeum kurátorával sétáltam Olaszországban, és egy ócskapiacon megláttunk két nagyobb Disney-figurát. Mondom a kurátornak, hogy kellene valami ilyesmivel is foglalkoznom, mert addig nekem a szobrok mint felületek olyanok voltak, mint a vászon. Bevontam őket csipkével és megfestettem, másodlagos volt a szememben, hogy az milyen figura. Erre megvette nekem a két Disney-alakot ajándékba, és biztatott, hogy ez jó ötlet, használjunk őket. Kihívássá is vált, és elkészült nyolc ilyen szobrom. Utána a kritikusoktól megtudtam, hogy miért csináltam mindezt. Mindig tőlük tudom meg. Azért, mert úgymond a nem létezett gyerekkoromat éltem meg ilyen módon. És ez igaz. Én nem gondolom, hogy giccsesek. Számomra ezek a pop art kifinomult jelenségei, ha már kategorizálni akarom. Ezek a figurák egyébként ma már nem milliós darabszámban készülő figurák, mint ahogy gondolja. Nagyon ritkák. Több ezer euró egyetlen eredeti példány. De használok Sztálin-szobrot is, amit például az egyik művemen átváltoztatok Pinokkióvá. Az nem Disney-figura.
- Sztálin és Lenin a Kelet Donald kacsája abban az értelemben, hogy kis szobor figuraként ugyanúgy ott volt a kelet-európai ember életében, mint Donald kacsa az amerikaikéban, csak éppen nem volt vicces és nem is szerették. Gondolom, Sztálint ilyesféle megfontolásból vonta be a sorozataiba?
- Nem. Ezt is az olasz kultúrára reflektálva formáztam meg és változtattam három lépésben Pinokkióvá. Elmagyarázom. Míg Pinokkió a legnépszerűbb olasz mesefigura, addig a legnépszerűbb olasz párt a kommunista párt. Ezért mondom, hogy az olasz kultúrára reagáltam vele. A Mudima alapítvány tulajdonosa például egyenesen sztálinista, de annyira, hogy eljött még a budaörsi szoborparkba is leróni a tiszteletét Sztálin csizmáinál. Nem is akarta engedni, hogy megcsináljam ezt a művet. Az előbb említett tel-avivi kurátor viszont trockista. Egyszer együtt ebédeltem velük, úgy veszekedtek egymással, hogy majdnem vérre ment.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
- A művein megjelenő pointilizmus valamiféle előzménye a csipkefedésnek?
- Én nem hívom pointilizmusnak. Azért pöttyözök, mert egyszer, amikor a Galéria 56 még létezett itt a Falk Miksa utcában, vettem egy kései Moholy-Nagy-festményt, aminek az volt a címe: Leu. Később tudtam meg, hogy ez nem valamiféle oroszlánra utal, hanem a leukémiára. A rajta lévő pöttyökkel pedig a mester a rossz vérsejteket próbálta kifesteni, kipöttyözni magából. Hát én is ki akartam pöttyözni a rossz dolgokat az életemből. A kritikusoktól viszont megtudtam, mert mindent tőlük tudok meg, hogy a szobraimon az utóbbi években már a boldogság pöttyei látszanak.
- És így van?
- Két és fél évvel ezelőtt egyszer úgy ébredtem fel, hogy boldog vagyok, és ez azóta így van.
Elkelt a Fiat
A csipkés Fiat 500-as iránt több Fiat-rajongói klub és gyűjtő is érdeklődött, de a mű már elkelt. Készül belőle viszont egy második példány is, más színekkel, amelyet 65 ezer euróra áraznak be. Sam Havadtoy eddig legmagasabban aukcionált alkotása, egy festmény 23 ezer dollárért kelt el, ami a kortárs sztárárakhoz képest nem magas. Sam válasza erre: épp ezért vagyok most jó befektetés.
