Parti Nagy Lajos: Átriumklorid. Átrium Film-Színház

Csak kicsit lenne jobb színésznő Bíró Kriszta… De nem. Sokkal jobb színésznő kellene ahhoz, hogy értelme legyen az Átriumkloridnak. Mert az egész jutalomjáték, a színész öt arca, öt történet, amely persze nem teljesen független egymástól, el van helyezve néhány szál férc, hogy értsük, miért kapjuk ezt most így, egyben, egymás után. Az első jelenet kint játszódik, az Átrium előterében. Első pillanatban nagyon rossz ötletnek látszik, hiszen nem kezdődik így el a darab. Az ajtók csapódnak, telefon szólal meg, föl is veszik, mert miért is ne, kevesebb a szék, mint az ember, aki hátul áll, nem is lát.

De a jelenet igazolja a rendezést, az is ilyen zavaros körülmények között zajlik, búcsúzkodás a pályaudvaron, csak hát baj van, késik a gyors, túl sokáig kell búcsúzkodni. Érezni a hamisságot, aztán már nem csak érezni, hanem tudni is lehet, megszólal a mobiltelefon, most már nem a nézőtéren, hanem a színpadon, speciális csengéssel, és a férfi nem tudja fölvenni, mert lebukna. Fokozatosan koncentrálódik a figyelem, mire ők ketten szakítanak, már mi is benne vagyunk az előadásban, és mehetünk is befelé, a következő jelenethez.

Jó a szöveg, annyira jó, hogy időnként rádiójátéknak tűnik az egész, egyáltalán nincs szükség a látványra ahhoz, hogy képben legyünk. Voltaképpen ez erény, Parti Nagy Lajos most is vicces és tragikus, időnként akár egy mondaton belül is, a stílusok keverésében és tisztaságában is bravúros. Abban nem vagyok biztos, hogy egy vidéki középvezető a közös öngyilkosság elkövetése előtt valóban azt mondaná, hogy Kleist is így csinálta, de lehet, hogy csak nem értem a humort. Nem mintha emiatt billegne az előadás, az igazi baj a női főszereplővel van.

Bíró Kriszta színészi személyiségét tekintve sem eléggé nagyszabású, hogy a puszta létezése is örömmel töltené el a nézőket, annyira pedig végképp nem technikás vagy színes, hogy azt érezhetnénk, most jött el az ő pillanata, ez az az előadás, amely a rejtőzködő tehetségből sztárt csiholna. Minden megmozdulása túl görcsös, túlságosan akarós, emiatt végső soron túl egyforma, és a folyamatos szorítástól egyre több a baki, a nyelv botladozása. A színész ötször alcím nyilván nem arra akar utalni, hogy a színész ötször ugyanolyan, bármit kell is elmondania.

Közben ott van a partner, Hevér Gábor, aki lazán bravúros, természetes és könnyed, változatos és hiteles. Az utolsó jelenetben jó szívvel és elegánsan tolja a kolléganőt maga előtt, vállalja ezt a kijövünk a darabból megoldást vagy álmegoldást, hogy megmutassa, a színésznői ízlés és színpadi igazságérzet hogyan befolyásolja a darab befejezését. A befejezés azonban ebben az állapotában sem megnyugtató, túl súlyos pillanatok voltak korábban a színpadon ahhoz, hogy egy egyenruhás angyal elhozhatná a boldogságot az Ábrahám Pál expressz bitumenszomorúságú utasainak. De legalább megpróbálta.