Cserhalmi György: Hányingeresen unjuk

– Izzadtam, izgultam, hogy bekerüljenek. Az én hagyományosan jó viszonyom az LMP-vel egyébként abban áll, hogy négyévente beszélgetünk egyet a Schifferrel. Most is megkérdezte, támogatom-e. Mondtam, hogy persze, Andris, támogatlak! Ez nem változott.

– Ennyi? Moral support?

– Igen, semmi több.

– Nem adná már az arcát?

Szeretnék még legalább egyszer négy évet, amikor  az vagyok ami: állampolgár

– Az a kérdés, hogy kell-e tényleg a mi arcunk a politikának? Illetve hogy kell-e nekünk, hogy kelljen nekik? Nem az LMP-ről beszélek, hanem általában: négyévente odahívogatják az embert a plakátra, tartsa oda az arcát, hogy jól pofán lehessen köpni. Azért az nem egy nagy bolt...

– Annak, aki tartja, tényleg nem.

– Hát, pedig általában az jut. Bizonyos szempontból mindig alattvalók leszünk. Csőcselék leszünk. Csak állampolgárok nem leszünk. Senki, se a kicsik, se a nagyok, se az olyanok, mint én, akik már elmenőben vannak. De azért én mégis szeretnék még legalább egyszer négy évet, amikor az vagyok ami: állampolgár.

– Tele van díjakkal. Még mindig fontos tud lenni egy-egy újabb elismerés?

– Ha szakmai díjat kapok, öröm van bennem. Hogyha államit kap az ember, egyből elkezd udvariaskodni. Pedig nem kéne. Fülig ér a szánk egy március 15-én vagy nemzeti ünnepen, amikor díjakat kapunk, tényleg fülig. De többnyire csak kínunkban. Egyre inkább úgy érzem, csak a szakmai elismeréseknek van létjogosultságuk, az államiakat meg jól el kéne rejteni valahová. Máskülönben elkerülhetetlen, hogy devalválódjanak: kurzusonként változik, ki szánt, ki arat. Meg hogy ki vet.

– Elképzelhetetlen, hogy egy állami ordó tisztán azt jelentse, az adott művészi életpálya egyszerűen csak: nagyszerű és díjazandó?

A szereplők pontosan tudják, ki mennyit ér

– Ez egy álnaiv felvetés, ugye, tudja?

– Álnaiv fiú vagyok.

Cserhalmi György Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

– Egyébként tulajdonképpen nem is lenne elképzelhetetlen, hogy azt jelentse, de ezek jellemzően nem tiszta helyzetek. Nem lehet eltekinteni a körülményektől, vagyis hogy van a világ, azon belül meg egy ország, amit az ilyen vagy olyan ízlésű irányítói határoznak meg... Az olyan viszonylag zárt közösségek, amilyen a miénk, úgyis mindig kialakítják a belső értékrendjüket. A szereplők pontosan tudják, ki mennyit ér.

– Tudják, persze. Azért nem csak művészi szempontból lehet mély a szakadék maguk között. Politikailag, világnézetileg is erősen megosztott a szakma. Mi a legnagyobb baja ezzel?

– Az, hogy időről időre lemészároljuk egymást. Azért mondom, hogy időről időre, mert ezt aztán végképp nem lehet egyetlen kurzusra kenni. Nem most kezdődött, nem is négy éve. Igaz, hogy kettészakadt közösség a miénk, de én beszélgetek ezzel is, meg azzal is, és egyvalamiben biztosan nincs nézetkülönbség köztünk: marhára unjuk már ezt az egészet, ami a fejünk fölött zajlik. Hányingeresen unjuk.

– Mikor kezdődött ez?

– Emlékszem, mert ott voltam a vonatkozó kuratóriumban, hogy kiknek ajánlgatott színházat Horn Gyula: rögtön azt is, aminek én a tagja voltam, és Székely Gábor volt az igazgatója. Ijesztő  lenne a névsor.

– Ijesszen meg!

Ráadásul az ember, aki az Új Színházat elkezdte széthordani – nevezzük nevén, Eperjes Károlynak hívják – na, most már ő sincs ott

– Inkább nem. Mindegy is, a garnitúrák cserélődnek, és akkor már mások ajánlgatnak színházakat másoknak. Engem is akartak színházigazgatónak, de azt mondtam a polgármester úrnak, hogy elnézést, nem értek hozzá. Ennyit kell mondani, mármint ha az ember tényleg nem ért hozzá. Odahívnak ötvenvalahány évesen? Hát miért nem egy fiatalabbat hívtak? Aki ért is hozzá, meg aki még évtizedekben gondolkodik. Ha valaki tudja, akarja, ambíciója is van, meg egy kis múltja is, akkor rendben, csinálja. De odaállni, keresni valami pénzt, közben tönkretenni azt a kevés jót is, ami van? Azt nem.

Cserhalmi György (b) Poncius Pilátus és Egyed Attila (j) a Mester-Jesua szerepében Mihail Bulgakov Mester és Margarita című drámájának próbáján Székesfehérváron Bruzák Noémi / MTI

– Mit érzett, amikor látta, mi történik az Új Színházzal?

– Történetesen éppen ott próbáltam, a mindennapjait éltem meg. Jól fejbe lettek kólintva az emberek. Már csak azért is végképp érthetetlen volt az egész, mert az Új Színházat úgymond jobboldali színházként tartották számon korábban is. Ráadásul az ember, aki elkezdte széthordani – nevezzük nevén, Eperjes Károlynak hívják – na, most már ő sincs ott. Nem értettem, és most sem értem, miért történt az egész. Hol a hozama? A politikai, a gazdasági, a kulturális? Lehet, hogy van neki, lett neki, én nem látom mégsem. Emlékszem olyan időkre, amikor a filmgyár párttitkára azzal volt eltelve, hogy ő még a Darvas Ivánt is le tudja tiltani. És kinek volt abból haszna, tessék mondani? És hol van most az a párttitkár?

– És hol van a magyar film?

– A látszat ellenére ez mégiscsak egy nagyon masszív szakma. Túl fogja élni ezeket az éveket is. Aztán meg majd marhára nem emlékszik senki azokra az emberekre, akik folyamatosan időzített bombákat helyeztek el közöttünk.

– A szakma egy része bizonnyal túlléli. De az utóbbi időben el nem készült filmeket már sosem fogják megcsinálni.

Nem lehet mindig csak hülye mozikat csinálni hülyéknek

– Igen, kiesik egy generáció. Egy frissen végzett nemzedék életében ez a három-négy év tényleg sokat számít. Nincs igazi indulásuk. A boldog keveseket leszámítva persze. Akik viszont ezt is kibekkelik, azok nagyon strapabíróak lesznek. És annak ellenére bizonyítani fognak, hogy minden ellenük dolgozik. Az igazság széle valahogy mindig kitüremkedik, előbb-utóbb előmászik valahonnan. Nem lehet mindig csak hülye mozikat csinálni hülyéknek. Néha kell az értelmes mozi is, az értelmeseknek. A hülyék egyébként is csak tettetik, hogy hülyék. Ezért aztán még kellemetlenebb az egész, hiszen mi is csak szimuláljuk, hogy hülyék vagyunk. De akkor meg minek?

– Hívják mostanában forgatni?

Cserhalmi György Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

– Nem hemzsegnek a felkérések. Tulajdonképpen ez jogos is: ennyi film után mi a fenét akarok én? Minden korosztály a maga gondjait mondja el a filmben is. Ezek már nem az én gondjaim, legfeljebb nagypapa lehetek a történetekben. Ha van bennük nagypapa.

– Egy jó nagypapa, az mindig kell.

– Kéne. A fiataloknak, a most indulóknak meg jobb sors kéne. Jobbat érdemelnek.

– Mennyit játszik mostanában havonta?

– Amennyit szoktam: nyolc-tízet. Sokan harminc-harmincötöket játszanak, pedig szerintem a nyolc-tíz untig elég egy színésznek.

– Mi a baj a harminc-harmincöttel? Azt gondolnám, ha sokat játszik valaki, az szakmailag meg anyagilag is jó.

Anyagilag meg... Ne kerteljünk: szörnyű helyzetben vannak a színészek

– Aki ennyit dolgozik, folyamatosan úton van. Az nagyon amortizáló tud lenni. Nálam már két szerep is nehezen fér meg egymás mellett, nemhogy négy-öt. Biztosan vannak nálam szerencsésebbek, de nekem kettő tényleg nagyon elég. Anyagilag meg... Ne kerteljünk: szörnyű helyzetben vannak a színészek. A közalkalmazotti státuszban lévők nyolc-tíz éve nem kaptak fizetésemelést. És akkor mit szóljon, akinek még státusza sincs? Azok pedig, akik ide-oda alkalmazzák ezeket a színészeket, pontosan tudják, mekkora a córesz, úgyhogy lefelé kerekítik a próbapénzeket, fellépti díjakat, alaposan kihasználják, hogy kiszolgáltatottá vált a szakma.

– Azért az eléggé megalázó lehet: alkudozni.

Jancsó Miklós és Cserhalmi György az Allegro Barbaro forgatásán

– Nem alkudozom. Mondanak egy összeget, és arra én azt mondom, hogy „akkor keress mást”. Kicsit még próbálkoznak, de aztán tényleg keresnek mást.

– Hol csúszott el ez az egész?

– Majdnem tettenérhetetlen. Ahogy besettenkedett a mi kapitalizmusunk, vele együtt olyan fickók is megjelentek, akiknek nem volt közük a mozihoz, a színházhoz, amolyan kváziproducerek. Azért csak kvázi, mert többségük soha egy fillérjét nem kockáztatta. Pályázatokból, kapcsolatokból jött a pénz, aztán jött a bukta is. A színész nincs kifizetve, a műszak nincs kifizetve, de a villa azért csak épül tovább a Szabadsághegyen, úgyhogy rendben vagyunk. Hát, itt kezdett elcsúszni.

– Ha marad a Magyar Művészeti Akadémiában, beljebb lenne havi másfél minimálbérrel...

– Soha nem fogom rájuk húzni a vizes lepedőt, nagyon sok barátom, jó ismerősöm – de ami fontosabb: sok jó művész – van ott. Ráadásul jó néhányuk abszolút méltatlan körülmények között él. A körítés persze nem tetszik nekem sem, de tény, hogy sokan talán éheznének, ha nem kapnák azt a pénzt. Lehet, sőt kell is arról beszélgetni, hogy egy színésznek, egy költőnek, egy szobrásznak, festőnek, egy építésznek miért nincsen pénze – nem mintha valaha lett volna –, de a lamentálástól még nem oldódik meg a helyzet. Nem lesz több megrendelés. Sokaknak marad ez a nem is tudom pontosan, mekkora összeg, amiből futja a gáz- meg a villanyszámlára, meg még annyi, amennyi az éhhalálhoz éppen sok.

– De a jóllakáshoz meg éppen kevés.

Néha kinéznek a könyvespolcok résein, és elhiszik, hogy olyan a világ, amilyennek hirtelen meglátják

– Sokan nem is jóllakni akarnak. Csak lakni akarnak. És közben „a két oldal” meg vitatkozik, rendkívül bután. Mindkét oldal csúcsértelmiségi figurái egészen gazos, gyöpös, ócska dolgokat képesek mondani a másikra. De közben fogalmuk sincs, hol nő a fű. Néha kinéznek a könyvespolcok résein, és elhiszik, hogy olyan a világ, amilyennek hirtelen meglátják. Pedig az élet ennél sokkal bonyolultabb. Sokkal nehezebb, de sokkal jobb is. Mert rendben, ami nem jó, azt észre kell venni és elhallgatni sem szabad, de hogy rohadtul nem látni semmit, ami jó, azt nem hiszem el. Nem is értem, hogy lehet így élni a Nap alatt.

– Magának mi ad ehhez muníciót?

Cserhalmi György Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

– Mindig tudtunk röhögni, régen is, nem azért, mert az kellemes korszak lett volna, hanem mert mindennek ellenére baromi jól tudtuk érezni magunkat. Ma pedig attól vagyok boldog, hogy végignézek a családomon, az unokámon. Normális agyú, lelkű, egészséges embereket látok. Mi lehet ennél nagyobb öröm?

– Hiányzik Jancsó Miklós?

– Nagyon.

– Mi hiányzik leginkább?

– Hogy legyen. Miközben persze van. Mindig van, mindig is lesz. Sőt: szerintem mindig is volt. Tarr Bélának mondtam a temetésen, hogy meg kéne csinálni az utolsó Jancsó-filmet, akkor talán mindnyájan megnyugodnánk. Kicsit kihúzta magát, rámnézett, nézett vagy húsz másodpercig, aztán megrázta a fejét. Ennyiben maradtunk.

– Soha nem vesztek össze?

– Egyszer hajba kaptunk. Egyetlenegyszer. Az is az én hibám volt: nem mondtam el neki, hogy apám meghalt, ő meg ott tréningeztetett a pusztában. Aztán amikor elmondtam, mi történt, elnézést kért. De hát nem is tudhatta! Legfeljebb egy-két olyan ember akad egy életben, akihez egyszerűen nem kapcsolódik rossz emlék. Nekem Jancsó mellett a nagyanyám ilyen még. Néha felidézem, hogyan csinálta ezt vagy azt a kaját. Hogyan szaladgáltam a szoknyája körül. Fantasztikusan hibátlan érzés: a nagyival a konyhában. Jancsó Miklósnak gigantikus élete volt. Nemcsak a filmekről beszélek, hanem a forgatások sajátos társadalmi modelljéről. Amiről hamar kiderült, hogy jól lehet benne közlekedni, együtt lenni, élni. Persze, ott volt a harci feladat: meg kell csinálni a filmet. Annak ő volt a tábornoka, a felvételnél ő volt a generalisszimusz. De a felvétel előtt és után gyönyörű köztársaságot éltünk.