Ti mit gondoltok erről? - kérdi a 72 éves Katinka Faragó A hetedik pecsét után a Puskin mozi előterében ücsörgő fiatalemberektől... - Ma sokkal többet értek belőle, mint húszévesen, amikor forgattuk - mondja, aztán mindenki Bergmanról kérdezi, vagy ha nem, hát Tarkovszkijról.

- A Fanny és Alexander után azt hittem, csinálunk még néhány igazán nagy és sikeres filmet, de az akkor 64 éves Bergman azt mondta, otthagyja a szeretőjét, mármint a filmet, és marad a feleségénél, azaz a színháznál, mert a forgatásokon minden- nap a legjobb formáját kell hoznia, és az egész világ arra vár, hogy elrontsa. Vagyis bezárta a boltot. Ahogy korábban is, minden csütörtökön filmklubot tartott a barátainak, munkatársainak, megnéztünk két nagyjátékfilmet és két rövidfilmet, a forgalmazók a világ minden tájáról külön neki válogatták a darabokat. Tarkovszkij filmjeit is együtt láttuk, a legnagyobb rendezőnek tartotta. A rajongás egészen addig tartott, amíg a Fanny és Alexander után Tarkovszkij Svédországba jött forgatni, és a sminkestől a gyártásvezetőig a Bergman-stáb szinte úgy, ahogy volt, hozzászegődött. Rettenetesen féltékeny lett, még találkozni sem volt hajlandó vele.

- Most kicsit sok Bergmanból - sóhajt két nappal később, hazautazása reggelén egy pesti szálloda halljában -, nem is tudom - pillanatra megakad -, beszélhetünk angolul? So - vált át, de mégsem mondja tovább -, látja, egy nyelven se tudom megfogalmazni! - Aztán csak sikerül, angolul: - Nem tudom, jó-e, hogy ennyit mesélünk róla. Talán inkább békén kellene hagyni az emlékét. Korábban csak a színészeit kérdezgették, ez így is volt rendjén. Miután meghalt, hirtelen minket, a kamera mögötti munkatársait is megtalálták: hogyan dolgozott, milyen ember volt?

Ugyanezeket a kérdéseket Bergmannak is feltették Katinka Faragóról néhány évvel ezelőtt. Egy svéd szerkesztő az ő gyártásvezetői és produceri munkásságán keresztül akarta megírni a svéd film történetét. Felhívta Bergmant is, de ő azt felelte, másokról sosem beszél. Három nappal később bocsánatot kért: harminc év közös munka után kérdezzenek Katinkáról, amit csak akarnak. - Tiszteltem, és egy kicsit féltem is tőle - emlékezett Bergman.

- Természetesen viccelt - kommentálja ma. - Ha valakinek akadt félnivalója, az én voltam. Egy-két nyarat a svéd filmgyárban töltöttem gyakornokként, már ismertek. Egyszer csak megérkezett a lakásunkhoz egy sofőr, azt mondta, beszélni akarnak velem a stúdióban, oda kell vinnie. A főnökhöz vezetett, aki kijelentette, hogy az idén nyáron Bergmannak dolgozom. Szó sem lehet róla, feleltem, akkor már ismert és elismert rendező volt, azt gondoltam, nem vagyok még érett hozzá. Ráadásul mindenki úgy beszélt róla, mint szörnyetegről: "Csak akkor nézhetsz rá, ha rád néz, csak akkor szólhatsz hozzá, ha megszólít!" Végül csak rám nézett, csak megszólított, és rábólintott: maradjak.

Katinka Faragó ekkor 17 éves volt, éppen hogy befejezte az iskolát, budapesti szüleivel majdnem másfél évtizede Svédországban élt. Édesapja, a kabarészerző, dráma- és újságíró Faragó Sándor 1935-ben Horthy-ellenes cikket írt, az egyik nagy újság címlapon közölte. Hamarosan börtönbe zárták. Életfogytiglant szántak neki, de nem tudták bizonyítani, hogy ő a szerző, nem az ő nevén jelent meg. Mikor kiengedték, feleségével rögtön Pozsonyba utazott, onnan Bécsbe. Már úton volt lányuk is, Bécsben született meg. A család itt élt egészen az anschlussig. Ekkor Prágába utaztak. Hamarosan menekülniük kellett tovább. Katinka és édesanyja előrement Pozsonyba, ugyanabba a szállodába, ahol néhány évvel korábban laktak. A személyzet egy tagja figyelmeztette őket: keressenek más menedéket, az első emeleten éppen náci tisztek tartanak megbeszélést. Vidéken egy paraszt fogadta be őket éjszakára. Másnap édesanyja talicskába tette kétéves lányát, letakarta, és elindult Pozsony felé, férjével ide beszélték meg a randevút.

Pozsonyból Varsóba, Varsóból Helsinkibe menekültek, kitört a téli (szovjet-finn) háború, 1940-ben megérkeztek Svédországba. - Húsz évvel ezelőtt hozzámentem a második férjemhez, a házasságkötéshez a hivatalok előkerítették a régi papírokat, ekkor derült ki, hogy katolikus vagyok. Akkoriban a svédek sem akartak zsidókat az országba, apám hazudott, hogy beengedjenek.

Amikor Bergman müncheni éveiről beszélünk, Katinkának könnybe lábad a szeme. (Svédországban a rendezőt adócsalás vádjával színházi próbája közben letartóztatták, ideg-összeroppanást kapott, depresszióval kórházba került, megesküdött, hogy soha többé nem dolgozik hazájában, és noha két hónappal később ejtették a vádat, Németországba költözött, majd csak nyolc évvel később tért vissza Svédországba, igaz, a müncheni időszakról élete egyik utolsó interjújában azt nyilatkozta: bár dolgozott, úgy érzi, nyolc évet elvesztegetett filmművészetéből). Katinka Faragó már több mint húsz éve filmezett Bergmannal, de Németországban nem volt hajlandó dolgozni. Mint mondja, a háború óta nem szívelte a németeket. - Ráadásul, amikor a fesztivál miatt életemben először Berlinbe utaztam, beszálltam egy taxiba, és a sofőr egyszer csak megszólalt: "Nézze, milyen gyönyörű ez a rész! Hitler tudta, hogyan kell kinéznie egy városnak." Legszívesebben azonnal hazarohantam volna.

Mondom, hogy például Kertész Imre éppen Németországban él, állítva, hogy ott inkább szembenéztek történelmi szerepükkel, mint Magyarországon. - Kertész nagy gondolkodó - feleli -, de én csak az ösztöneimre hagyatkozom.

A gyártásvezető a müncheni évek alatt is dolgozott Bergmannak, otthonról. - Vasárnaponként órákat értekeztünk telefonon, a családomnak csendben kellett maradnia, különben rájuk rivalltam: "Menjetek ki, Ingmarral beszélek!" Utálták. Ráadásul mindez nem ért véget az utolsó nagyjátékfilmmel: a televízióban a férjem volt a producere, Ingmar rendszeresen ott ült az ebédlőasztalunknál. Mikor meghalt, a kisebbik lányom csak annyit mondott: "Anyu, végre szabadok vagyunk!" Én persze mást éreztem...

- Minden nyáron megrendezik a Bergman-hetet a kis szigeten, ahol élt - meséli most Budapesten Katinka Faragó. - Soha nem jelent meg, nem volt ínyére semmiféle hivatalos program. Tavaly nyáron mégis feltűnt. Este megkért, vigyem el valahova, sötétben már nem mert vezetni. Áthajóztunk a túlpartra... beszélgettünk. Azt mondta, mi ketten sosem harcoltunk. Mire én: csakis pedagógiai célzattal. Mindketten vicceltünk. Rengeteget veszekedtünk, eleinte kifejezetten borzalmasan viselkedett velem. Mindenesetre határozottan úgy éreztem, búcsúzik, most látom utoljára. Tévedtem. Másnap az autóúton szembetalálkoztunk. Megálltunk, éppen az út közepén, kiszálltunk, megcsókoltuk egymást. Mint néhány héttel később kiderült, ez volt a búcsú.