– Persze, ez mindig is a koncepció része volt és az is marad. Annak idején azzal mentem Bornai Tiborhoz, hogy csináljunk egy zenekart, és megmutattam neki a Nem sikerült kikúrálni magam című dalom. Könnyesre röhögte magát és azt mondta: marha jó, csináljuk! Mindig ebben az ironikus hangulatban fogantak a dalaink. De korábban, a zenekar megalakulása előtt sem volt idegen ez tőlünk: a Kulhanek Cirkusz fellépései is bizonyítják ezt. Egy baráti társaság egyik fele műsort adott a másik felének. Abszurd hülyeségek voltak ezek, de azért hetekig készültünk egy-egy alkalomra. A nézők beültek a nagyszobába, mi meg mindenféle marhaságot adtunk elő nekik. Azzal mentem tehát Bornaihoz, hogy valami hasonlót szeretnék csinálni, csak zenében. Külföldön akadt pár példa az ilyesmire, a Madness, a Sparks – a zenészek egy részére nyilván azért is ragadt ez az attitűd, mert megcsömörlöttek az önmagukat nagyon komolyan vevő rockerek allűrjeitől. Nekem is viccesnek tűntek a palástos, összeráncolt szemöldökű figurák, akik mögött nem volt ott az a hősies tartalom, amelyet sugározni próbáltak magukról...
– Ezáltal önmaguk karikatúrájává váltak.
– Pontosan. A KFT-re jellemző színpadi jelenetek, összekötő szövegek, versek is ebben a szellemben íródtak, erre reagáltak. Mi nem azt mondtuk két dal között, borongósan, hogy „Volt egy fiú, elindult az úton" – hanem azt, hogy „Ó, jaj, lelkem odvában megdöglött a bagoly." Hát, ez minimum meglepő volt. Egyébként ma is egymást konferáljuk, ma is van idő arra, hogy a költő elmondja egy-két aktuális versét a számok között. A különbség csak annyi, hogy szerintem a KFT most jobb, mint akkor – jobb, mint valaha. Baromi jól tudunk együtt zenélni.
|
"Én nem büszke vagyok a magyarságomra, hanem hálás érte"
Móricz Simon / Népszabadság |
– A hatalomnak még a nyolcvanas években sem tetszettek a szabadság olyan kis körei, mint a lakásszínházak, akár a lakáskabarék. A Kulhanek Cirkusz nem keveredett bajba?
– Lehet, hogy nem is tudtak róla, hogy összejövünk néha. Bár, besúgók mindenhol voltak... Miért éppen nálunk ne lettek volna? De nem bántottak minket – igaz, nem is volt a műsoroknak politikai vetülete egyáltalán. A Mágikus szülés című mutatvány például abból állt, hogy egyikőnk kiült a szoba közepére, majd, miközben a háttérből misztikus zene szólt, és mindenki figyelte, mi fog történni, egyszer csak kijött az előadó száján egy gumiból készült giliszta. A Rodrigo, a nagy kocka című mutatványban egy magát deltásnak eladó, de persze vékony fiú végzett mindenféle erőművészkunsztokat – iszonyú kis tárgyakat tépett ketté iszonyú nagy erőlködés közepette. Innen eredeztethető az én vonzalmam az abszurd iránt. Ami nem jelenti, hogy a Kulhanek volna a L'art pour l'art Társulat előképe, hiszen Dolák-Saly Róbert, Pethő Zsolt és Szászi Móni is máshonnan származtatja a hülyeségeit. Mindenkinek megvan a saját sztorija.
– Az esik jobban, ha azzal megy oda valaki magához, hogy a Balatoni nyárra csókolózott először, vagy ha azt mondja, a Besenyő család kalandjain nőtt fel? Lehet ezt rangsorolni?
– Nagyon sokáig elsősorban zenészként határoztam meg magam, a társulat másodhegedűs volt. De egy ideje már utóbbi adja az egzisztenciám nagyobb részét, hiszen a L'art Pour l'art-ral folyamatosan új műsorokat csinálunk, ez egy aktív művészcsoport, míg a KFT nem az. Nem csinálunk új lemezeket, például. Sok oka van ennek. Az egyik, hogy nem is kell. Nem várja senki tőlünk, hogy új számaink legyenek. Van elég régi, és mindig azokat akarják.
– És a KFT sem vár saját magától új dalokat?
– Volt idő, amikor várt: 2000 után három nagylemezt is kihoztunk. Úgy tűntek el, mint szappanbuborék a sötétben: láthatatlanul és hatástalanul. Alig jutottak el a közönséghez. Minek csináljunk egy negyediket, ötödiket? Nincs már olyan műsor, amely bemutatná, és millióink sincsenek, hogy játsszassuk az esetleges új dalokat a rádiókban. Közben ízlésbeli szempontból kicsit el is távolodtunk egymástól, nem is tudom, mi újat csinálhatnánk – de a régi számainkkal kapcsolatban egyetértünk: mindannyian nagyon szeretjük őket.
– De a társulattal sem lehet könnyű a dolguk mostanában...
– Hogy érti?
– A magyar valóság, a közélet önmagában is elég abszurd. Nehéz lehet túltenni rajta.
– A valóság abszurditása a sikerünk titka. A társulat soha nem politizál, napi ügyekben nem formál véleményt, nem áll egyik oldalra sem. Nem is fog. Az emberi jelenségek viszont nálunk is megjelennek. A L'art pour l'art egy démonszínház: emberi démonokat jelenít meg. Ezekre ráismernek a nézők. Ott van Besenyő István, ez az iszonyúan nagypofájú ember, aki azt hiszi, mindent jobban tud másoknál, de közben rendkívül buta. Elnézést kérek, de a vezetőink nagy része éppen ilyen. A nézőknek felüdülés, hogy kiröhöghetik azt, ami keseríti őket.
– Keserűnek látja az országot?
– Nagyon keserűnek. Az emberek nem örülnek. A nálunk töltött másfél óra alatt viszont a szemük előtt pukkannak ki azok a gólemek, amelyektől félnek. Bármilyen kormány van is hatalmon, a nézők szeretnek minket. Ez a szeretet tartja életben a társulatot, hiszen soha nem kaptunk egy kanyi állami támogatást sem.
– Besenyőről azt írják: ízig-vérig magyar. Egyetért?
– Annyiban igen, hogy más nyelven Besenyő biztosan nem tudna így variálni. Nem véletlen, hogy amikor valamit világossá akarunk tenni, magyarázni kezdünk. A magyar egy magyarázó nyelv. Csodálatos. Tudja, én nem büszke vagyok a magyarságomra, hanem hálás vagyok érte. Nagy különbség. Sehol nem érzem olyan jól magam, mint itthon, ebben a nyelvi és szellemi közegben. A magyar: mágikus, teremtő nyelv. A magyar embernek tökéletesen más az észjárása, tudatformálása, mint a többieké – nem jobb, nem rosszabb: más. A sovinizmustól mentes hazaszeretetben hiszek – nem lehet szitokszó a szlovák vagy a román, vagy a többi nép neve. Szerintem ezek a sablonok, a megmerevedett előítéletek okozzák a legtöbb szenvedést. Ha nem tartanánk a fejünkben ezt a sok görcsös, igaztalan hülyeséget, tízszer boldogabbak lehetnénk, még a mai körülmények között is. A L'art pour l'art-t éppen azért tartom nagyon hasznos szellemi akciónak, mert ezeket a káros tudatformákat rombolja. És gyógyít is.
– Gyógyít?
– Igen, a társulat műsora gyógyerővel bír. Nemrég tudtam meg, hogy egy tizenéves kisfiú egy Naftalin Ernő-jelenet közben annyira kiröhögött valamit, ami korábban óriási sérülést okozott a lelkében, hogy kigyógyult a betegségből, amivel évek óta hiába kezelték. Sokszor jönnek oda nézők előadás után azzal, hogy lelki terápiának használják a műsorainkat. Egy pszichoterapeuta ismerősöm pedig rendszeresen hozza a pácienseit hozzánk. Röhögni. Tudom, hogy megmarad az emberekben, amit csinálunk. És újra eljönnek. Mert újra kíváncsiak a társulatra. És hogy miért? Mert a szabadság levegője fúj belőle. A tudati szabadság mindenkinek kell. Mindenkinek az kell. Annak is, aki nap közben, a munkája során például, elnyomó szerepet vállal. Ő is szeret szabad lenni. Nevetni. Akkor is, ha magát neveti ki tulajdonképpen. Másképp nem is lehetne kibírni az életet.
– Most választ az ország. Elmegy szavazni?
– A magam módján el. Hosszú ideje úgy szavazok, hogy egy szakrális helyen a varázskardommal suhintok egyet-egyet a négy égtáj felé, és azt választom, hogy ne legyen háború. Csak háború ne legyen!„Én nem büszke vagyok a magyarságomra, hanem hálás vagyok érte" Fotó: Móricz Simon
