"Csak akkor szárnyalhatunk magasan, ha erősek az alapok"

Gyakran tart mesterkurzusokat, meglepő módon azonban nem csupán karmestereknek, sőt: sokat foglalkozik énekesekkel. Nem véletlenül. Édesapja hangképzést tanít, az ifjú Tony pedig évekig dolgozott zongorakísérőként az óráin. „Van egy pici rálátásom a vokális dolgokra – mosolyog. – Akad, akinek a technikája kifogástalan, de az előadásmódja nem túl érdekes. Máskor épp ellenkezőleg: izgalmas előadó, ám hangilag kihívásokkal küszködik, rossz beidegződései vannak. A zenén keresztül finoman rávezethetem őket ezekre a dolgokra. A munkám fő része a dráma, a szó: pontosan mit akar az énekes közölni? Mit mond a szeme, a mimikája?"

És az énekesek ódákat zengenek róla: rugalmas, érzékeny, empatikus. „Nehéz megválaszolni, a produkció közben ki vezet kit. A jó próbákon elmosódik a határ, felcserélődnek a szerepek. Bizonyos számoknál a karmesternek kell kezébe vennie az irányítást, ha viszont egy jó szólistának saját ötletei vannak, meg kell találnunk a módját, hogy kifejezze azokat, és legfeljebb keretbe foglalni az elképzeléseit. Az énekeseknek olyasvalakire van szükségük, aki ért a légzéstechnikához, ismeri a szöveget, mivel ha a karmester csak a zenét vezényli, nem lesz teljes a kép. Az énekes ilyenkor bizonytalanná válhat, úgy érzi, ő csupán hangokat énekel egymás után."

A Maestro 2002 óta nemcsak a zenekari árokban főnök, de a londoni Királyi Operaházban is. Sokoldalúságát a repertoár kialakításában is kiéli: „Egy vezető operaház számára a legfontosabb, hogy a műsor a klasszikusokon alapuljon: nagy Verdik és Mozartok, Wagner, Puccini, bel canto. Ugyanilyen lényegesek az orosz, a francia, a XX. századi és a kortárs művek is. Talán bután hangzik, de csak akkor szárnyalhatunk magasan, akkor kockáztathatunk, ha erősek az alapok. Fenn kell tartani a zenekar, a kórus és az énekesek érdeklődését: új kihívásokkal stimulálni őket, és bizonyos dolgokra a közönséget is tanítani kell. Gondolkodásra ösztönözni még akkor is, ha az operában alapvetően csak szórakozni szeretne."

Antonio Pappano tegnap este a Müpában az első számú olasz együttest, a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarát vezényelte

Barátjával, Joyce DiDonato amerikai opera-énekesnővel különleges koncerttel nyitotta meg a londoni Wigmore Hall 2014–2015-ös évadát: az előadás első felében klasszikus zenét, a másodikban Berlin-, Kern- és Arlen-dalokat adtak elő. A koncertfelvételért Grammy-díjat kaptak. „Mitől lesz valaki jó zongorakísérő? Érzékenynek kell lenni a hangra, érezni az egyensúlyt, nem elnyomni az énekest, de közben kreatívnak lenni, hagyni, hogy szárnyaljon a képzeletünk. Ha kísérek, kényelmessé akarom tenni a partnerem számára a helyzetet, hogy azt érezze: kifejezheti önmagát, én pedig bárhová követem." Igaz, néha azért az ő híresen jó együttműködésükbe is csúszhat hiba: „Egyszer nem beszéltük meg Joyce-szal, hogy hányszor ismétlünk meg egy adott részt, és ebből kisebb zavar keletkezett – idézi fel Pappano. – Újra meg újra visszatértünk ugyanarra a helyre, mire végül nagy nehezen lezártuk a darabot. A közönség imádta, láttuk az arcokon: de jó, még mindig van, még mindig van?"