Nézzük aztán a Presser Gáborról készített fotót, amelyen a főszereplőnek ezúttal nincs szeme, annak helyén jellegzetes szemüvegéből visszacsillanó zongoraklaviatúra látható. Nézzük Psota Irén vidáman csillogó, hatalmas szemét. Psotáról a nagy Madách színházi korszakában készült a portré, amelynek láttán a művésznő erősen felháborodott.
– Szóval én ilyen öreg és ronda vagyok? – kérdezte Szalayt, aki nyugtatólag annyit mondott: – Irén, nézd meg a szemedet! Psota nézte akkor egy darabig saját nyílt, tiszta tekintetét, végül megnyugodott: – Igazad van, ilyen vagyok.
Nézzük Déry Tibor szemét, amelyből aztán tényleg minden visszatükröződik: forradalmak, háborúk, az emigráció; egy regényes, fordulatos élet megannyi mélysége.
Nézzük később a képeket kicsit tágasabban is: az Amerigo Tot dinamizmusát kifejező pillanatot, amelyben a szobrászművész éppen szétharapni készül a világot. Nézzük Illyés Gyulát a Tihany felett lévő háza előtt, mögötte balatoni tájjal, Kodály Zoltánt a rádió stúdiójában, Mándy Ivánt az egykori Lukács cukrászdában, és nézzük azt a felvételt, amely Solti György karmester utolsó budapesti látogatásán készült 1997-ben, és amelyet követően hazautazott Angliába, majd néhány nap múlva meghalt.
És nézzük a csoportos portrékat: A Szabó család szereplőit az 1960-ban, a 100. adás idején készített felvételen. Színészek, a sikerre büszkén, vajon sejtették-e, hogy ők és szabócsaládos utódaik ezt követően még közel fél évszázadig lesznek népszerűek a Magyar Rádióban? Aztán az első vidéki család, amely megnyerte a lottóötöst. Tisztes szegénységben élő idős házaspár és egy húsz év körüli fiatalember. – Mit vesznek a pénzből? – kérdezte Szalay a fotózás közben. – Motrot – mondta csillogó szemmel a fiú. Odébb kispesti focidrukkerek, ingben, nyakkendőben, kiskocsmában, egy pohár sör mellett váltják meg a világot. Valamikor régen, amikor a focipályák környékén a kemény mag legfeljebb a szotyola volt.
És végül nézzük az egyetlen általában ismeretlen Szalay-felvételt is. Arcok profilból egymás takarásában: Nádas György, Markos György és Boncz Géza 1992-ben. Pontosan úgy, ahogy Marx, Engels, Lenin trióját ábrázolták a szocializmus emblematikus plakátjain. A három sajátos és igencsak különböző humorú ember körülbelül olyan egységet alkot, mint annak idején humorban.
Miközben nézzük a képeket, Szalay történeteket mesél, és kiderül, ami a fotográfiák láttán is világos: igazán jó portrét akkor tud készíteni a fotós, ha alaposan ismeri az alanyt, így képes meglátni bennük valamit, amit csak ő láthat meg. Szalay szerint nagyon fontos, hogy a portré nem futtában készül. A fotós órákat, olykor napokat bíbelődik az elkészítésével, és ez még akkor is így van, ha a fotográfus azt vallja: a portré is egy pillanat végeredménye.
Néhány kivételtől eltekintve fekete-fehér fényképek. Velős válogatás, Szalay Zoltán azt mondja, nehéz volt fontos képeket kihagyni. Pedig tudjuk: volt miből.
