Aki látta A muzsika hangját, az talán jobban érzékeli a különbséget. Abban az többnyire igaz történetben Mária nővérből nem lehet apáca, mert sokat énekel, egész lénye valahogy világi, nem való a zárdába. Elküldik, ami nagy lelki megrázkódtatást okoz neki, de utóbb kiderül, hogy a zárdafőnöknek volt igaza, Máriára vár a szerelem Trapp kapitány oldalán, szerelem és család, menekülés a nácik elöl, és boldog, éneklős élet az óceán másik partján.

Most meg Suor Cristina, aki szintén éneklős nővér, elindul a Voice-on, Olaszországban. Igazi apáca, nem jelmezes popsztár, szép, tiszta arccal, szemüveggel, mert valamiért a legtöbb apáca szemüveges, lapos sarkú cipőben. És a mentorok megfordulnak rá, nem azért, mert apáca, azt nem látják, hanem mert szeretik a hangját. A No One-t énekli, amit eredetileg Alicia Keys, egyébként sokkal dögösebb hangon, feszes ruhában, bongyorított hajjal, bőkezűen sminkelve.

Lehetne az is a tanulság, hogy a zene mindenkié. Még akkor is, ha tudom, hogy nem szabad mindennek felülni, ez egy tévéműsor, nem az élet tette be a lábát a stúdióba. Habár J-Axe, akit Krisztina nővér végül mentorának választ, igaz könnyeket sír, ádámcsutkáján ugrabugrál az odatetovált denevér. Aztán a rocksztár sátánvillát mutat, amit látva a pihegőben izguló apácák között az egyik gyorsan el is takarja a szemét.

Akár igaz, akár nem, megkérdik Krisztinától, hogy mit szól ehhez a Vatikán. Nem tudom, mondja, várom, hogy fölhívjon a pápa, végül is ő mondta mindig, hogy menjünk ki a világba, mert fontos az evangelizáció. Aki szereti a nagyobb összefüggéseket, annak tehát ez is egy tanulság: új szelek fújdogálnak Rómában.

A magam részéről nem szeretem a nagyobb összefüggéseket. Nekem épp elég, hogy látom ezt a lányt énekelni, mosolyogni, ugrabugrálni a közönség előtt. Nagy az Isten emberkertje.