A szállítmányozási cég középkorú, szikár, erősen kopaszodó vezetőjének (Szervét Tibor) rajongott személygépkocsija egy – a gyermekkora autóskártyájában mindent ütő – 1968-as Ford Mustang. A férfi ádáz ellenfelévé lett, a francia idegenlégiót megjárt, fölhergelt pesti parkolóőr keveset beszél, komótosan mozog, lassan fordítja a fejét a kamera irányába, hogy majd úgy nézzen vele farkasszemet, mint Franco Nero. Emellett óvja a madarakat, az elhullottakat elhantolja, és a reggeli kávéját kortyolva szertartásszerűen pásztázza egy bérház ablakát, amelyen x óra x perckor megcsillan a napfény.

Pokorny Liának legalább a lába érvényesül a vásznon

Lengyel Ferenc makaróniwesternek és a zen buddhizmusról szóló életvezetési ponyvák ihlette karaktere azt a régi esetet idézte az eszembe, amikor hajdani barátném kissé emelt hangon nekem szegezte a kérdést: mit eszek annyira egy bizonyos férfin. – Hogy titokzatos – feleltem. – Nem titokzatos. Hülye! – így szólt a (pontos) válasz.

A potenciazavarokkal nem küszködő, kitűnő kondíciójú Légiósnál még „enigmatikusabb” öreg cimborája, a lakókocsiban gubbasztó Edgár (Somody Kálmán), aki a kopogó kotyogós hangjait morzejelekké alakítja, és az égi üzenetnek vélt szavakat leírja egy füzetbe. Hasonló szövegeket olvashatunk az Insant Coelho honlapra kattintva. Lásd: „A pásztor hibátlan töprengése kristályos bűnökre csábít.”

A művészieskedésre és a metafizikai mélyértelműségre irányuló dilettáns erőfeszítések teszik a Parkolót zsibbasztó modorossággá, holott az évekig csiszolgatott forgatókönyv végiggondolt, kidolgozott. Pontosan instruált, képességes magyar színészekkel tisztes tévéfilm készülhetett volna belőle. Dán rendezővel, stábbal, aktorokkal szellemes, abszurd párbajmozi.

De Miklauzic nem Anders Thomas Jensen, miként a kásás beszédű Szervét és a westernközhelyekkel fölöslegesen bajlódó Lengyel sem Ulrich Thomsen. Viszont Somody szájából csak harmadszorra kódoltam az Indiának is elértett Izland szót, Rajkai Zoltán pedig mesterkurzuson példázhatná, hogyan kell csapnivalóan részeget, majd ugyanezen a nívón a féltékenységtől eszét vesztett férjet játszani.

Az operatőr Miklauzic Márton mindeközben bizonyítékát adta: ha a Társas játék című HBO-sorozatot ő fényképezi, akkor fölösleges lett volna a maszkmestereknek Pokorny Lia méretes műorrával bajlódnia; rusnya, vasorrú banya lett volna anélkül is, extraként tokával. A korrektül teljesítő, amúgy közismerten dekoratív színésznőnek vigaszul szolgálhat, hogy mutatós lába így is érvényesül a vásznon, valamint hogy az elcsúfítása szűk körben borzolja majd a kedélyeket, vagy kelt éppen kárörömöt.