Kutatott derekasan és odafigyelt, ha az asztal körül valaki mesélt. De nem elég a kíváncsi emlékezet, cikázni is tudni kell. Befogni hintaja elé az anakronizmusok paripáit. Dúlni elvetemülten a kronológiát. Felborogatni és a helyükre rakosgatni a műfaji korlátokat.
Hogy az olvasó netán arra gondol, mindezt az szerző az ujjából szopta? Ezzel a gyanúval az olvasó jó nyomon jár. De az az ujj, mondjuk a hüvelyk, képekkel van teli, ha megszívják. Hogy hisszük-e, vagy sem, mindegy: látjuk és halljuk, amit Esterházy mond, ráismerünk, bár nem velünk történt, és talán még az ő apjával sem, sőt vele és kedves feleségével sem, vagy ha igen, annál jobb.
Mert a jogos episztemológiai kétely mögé el lehet rejteni a legfájdalmasabban valóságos eseményeket is. Mi minden történhet egy emberrel, ha a vérrokonai és a családi iratok útján résztvevő megfigyelője az európai történelemnek, ha néhány évszázados pályán áthelyeződhet a felmenőibe, ha nagy időtere van a családi mesetárnak, amelynek elidegeníthetetlen része a testek sokféle szabadossága!
Az ilyen ember, ha egyébként istenáldotta író, a sors megajándékozottjának is érezheti magát. A történetben megvan a siker édessége, de a fölös édesség elvétetett. A grófhoz nem annyira, az íróhoz kegyes volt a sors.
Ha csak gróf lenne, és kutyabaja sem lett volna, ha az anyja nem úgy dolgozott volna a megélhetésért, a családért, mint más szegény asszony, de nem mondta volna, hogy behozatja a teát, noha ténylegesen ő maga hozta be, ha valódi apját (aki kedves ember és önfeláldozó apa volt, bármit is állít róla a krónika), nem sanyargatta volna meg a fondorlatos és cudar idő, ha a fiú nem a kitelepített osztályellenség szegénységébe született volna bele, ha nem tanulta volna meg alulról is és felülről is nézni a világot, akkor az írásmű, amely a keze alól kisikeredett volna, alighanem unalmasabb lenne, és az ember is szegényebb. Lévén azonban a tehetség a legravaszabb anyag, az a másik Esterházy Péter is csinált volna valami meglepőt; kár hogy nem tudjuk, mit. Valamit, amire rangos díjak adhatók.
Az olvasó szerencséjére Esterházy Péterrel olyanok történtek, mint más közrendű magyar állampolgárokkal a hátunk mögé csúszott XX. század második felében, de ki tagadná, hogy a második az elsőnek szoros örököse. Így aztán csak be kellett hunynia a szemét, és látta az emberit a maga bőséges terjedelmében.
Legelőbb önmagában, mert ő önmagának is az édesapja, ahogy minden hozzátartozó nőben, kezdve hitvesével és anyjával, megpillantotta a többieket is mind, az emberkert lakóit az idő szétszórt ketreceiben.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság/archív |
Esterházy is értesült arról a javaslatról, hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat. Mint kedve ellenére is jó ember, ő is azon van, és ebben az iróniája sem tudja meggátolni, sőt! Ha ki önnön kajánságának szabad szólást enged, az már szabad, az már a gyengéd szív szellőzőablakát is kinyithatja.
Ha élő vagy halott kollegát lehet dicsérni, a sokszorosan megdicsért Esterházy nem fösvény. A mesterség hűséges szolgája, aki megdolgozott a szabadságáért. Megírta a könyveit, táncba viszi a szótárt. A végén minden szó a helyére kerül, és jól érzi magát ott, ahol van.
A többi pedig kifürkészhetetlen titok.
(A laudáció a bővített változata annak a szövegnek, amely eredetileg az Élet és Irodalom 2004. november 5-i számában jelent meg.)
