Cenzúrázzam saját magam, mint Romániában?
– Mennyire vagy befolyásolható?
– Az vagyok, sajnos. Túl erős a szociális érzékem. Nem mindig tudok a végletekig szigorú lenni, engedékenyebb vagyok a kelleténél.
– Mit tartasz lehetetlennek, és mire mondod: „az nem lehet, hogy”?
– Nehéz kérdés. Kizárt, hogy előre megfontolt szándékkal gáncsoljak. Vannak dolgok, amiket egyáltalán nem tudok elképzelni.
– Például?
– Besúgni. Heil Hitlerezni. Valakit megölni, lőni vagy ledöfni. Sem szavakkal, sem gondolatokkal, sem tettekkel. Nem tennék olyat, amiért nem tudok felelősséget vállalni. De az is képtelenség, hogy azért változtassak a viselkedésemen, mert félek. Hazudjak? Cenzúrázzam saját magam megint, mint Romániában 18-19 évesen? Na, azt már nem.
– Azért a színházi szakmából elég sokan félnek.
– Igen, sajnos, abban a helyzetben vagyunk, amikor szuper-óvatosnak kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy működjön a kultúra. Rengeteg okos ember dolgozik a színházi életünkben, akinek a szellemi felkészültségére, érzékenységére, erejére hatalmas szükség lenne. Nem akarok egyelőre neveket mondani, de várom azt a pillanatot, amikor végre kimondják az igazságot. Ha kell, provokálnám is ezt. Persze, értem, hogy egy vállalat vezetője – direkt nem mondom, hogy színházvezető – mondjuk háromszáz emberért felel. Ennek megfelelően dönt, mi az, amit mutat, amit kommentál. Mindig szem előtt tartja, kikért és milyen ügyért felel. Amennyiben ez a felelősség motiválja, nem a gyávaság, ráadásul baromi jó színházat csinál, akkor megértem. De csak egy ideig. Mert eljön az a pont, mikor azt kell mondani: eddig a csapatom biztonságáért hallgattam, de ezt már az egyéniségem nem bírja tovább. Jöttök velem vagy lépnem kell, mert ez így nem normális. Ez a fordulópont még várat magára.
– Nem naivitás ezt remélni?
– Egyáltalán nem. A mai játékszabályok szerint, bátorságnak számít, ha valaki kiáll az igazáért, ha elmondja a véleményét egy Millás-videóban. Ez abszurd. Ne legyünk már kishitűek! Tudom, olyan országban élünk, ahol a legkevésbé becsülik meg azokat, akik bármelyik területen eredményt érnek el. Arra szocializálódtunk: hálásak legyünk, ha dolgozunk, feladatokat kapunk. Ez hülyeség, hinni kell a képességeinkben.
– Mi lehet a párbeszédképtelenség ellenszere?
– Az odafigyelés, a kíváncsiság. Ha az alapjátékszabályt tiszteletben tartom: meghallgatlak és válaszolok. Megpróbálok érvelni és konstruktívan vitázni, akkor nyertes-nyertes helyzet jön létre. Manapság ennek a szituációnak a vadászását hiánylom. Más rugóra jár a párbeszédek java: az egyik nyertes, a másik meg csak vesztes lehet.
– Mit tartasz hitelesnek a közéletben?
– Szeretnék tényeket hallani mindenről, statisztikát látni, pontos adatokat és dokumentumokat. Pontosan informált lenni, persze csak azokból, amikhez közöm van. Nagyon hiányzik az értelmes szó, a nagyvonalúság és a konstruktivizmus, a közéleti szereplők felelősségérzete. Nem tudom, Antal József miniszterelnök mit szólna ahhoz, ami ma Magyarországon történik. Vagy Göncz Árpád köztársasági elnök, ha ma is politizálna. Két nagyformátumú ember. Hiánycikk az a szellemiség a közéletből, ami belőlük áradt.
