galéria megtekintése

Erről a vidékről fogalmuk sincs a fővárosiaknak

1 komment


Torma Tamás

Bukta Imre Mezőszemerén él és fest, és nagyon úgy tűnik, ott nemcsak fizikailag találta meg a helyét, hanem – dobálózzunk a nagy szavakkal – spirituálisan is. Szinte szociografikusan dolgozza föl Magyarország tájait.

Ha jól emlékszem, Bernáth y ­Sándor emlékkiállításán találkoztam itt utoljára Bukta Imrével – akkor is tél volt, de keményebb, amikor vidékről a feljutás mindig problémás.

Még rég nem volt M3-as, amikor a mezőszemerei Bukta Imre és a szomszédos Szíhalmon született Bernáth Sanyi barátok lettek. Gyerekkori ismeretség volt, Bernáth – akkor még y nélkül – anyukája kocsmáros volt, ő a mozgó fagyis, aki a szomszédos falvakat járta. A természet megfigyelésével kezdték, aztán kitalálták maguknak a kétszemélyes művésztelepet. Mindketten festői álmokat dédelgettek, közben eltelt több évtized, Bernáth y Sándor nem él már (igaz, közben Wahorn András is mezőszemerei lakos lett).

Bukta Imre ma is Mezőszemerén él és fest, és nagyon úgy tűnik, ott nemcsak fizikailag találta meg a helyét, hanem spirituálisan is.

 

Már korábban is feltűnt, ha az ő munkái jönnek szóba, nem akad senki, aki nem a tetszés és/vagy az elragadtatás regisztereiben szólalna meg. Egy megnyitóra persze főleg a hívek jönnek el, de most feltűnő volt a generációs keveredés is: több volt a gyerek- vagy unokastátuszba illeszthető fiatal, mint a korosztálytársak, a régi, közös legendák tábortüzeinek őrzői.

Bukta Imre olyan vidéket fest, amelyről fogalma sincs a fővárosi közönségnek
Bukta Imre olyan vidéket fest, amelyről fogalma sincs a fővárosi közönségnek
Földi D. Attila

Biciklik és szétterített óriástökök, lomokkal övezve a falusi garázsban, a sátortetős kádárkocka villanyoszloppal és nyárfasorral, eladó tanya, bricostore-os kerti ruhaszárító a falusi hátsókertek összevisszaságában. A témáknak ez a Falusi second handje (egyébként ez az A38-as kiállítás címe is), ezek az antiromantikus vizuális tudósítások vidékről szociog­rafikus hűséggel rögzítik azt a világot, amiről a nagyérdemű fővárosi közönségnek gyakran fogalma sincs. Ha mára nem valóságshow-k léptek volna a társadalomleíró szociológia helyére, talán Bukta Imre sem festő, hanem szociológus lenne, ahogy egy korábbi kiállítás megnyitójában Jerger Krisztina művészettörténész utalt erre – de ez messzire vezetne.

Maradjunk egyelőre annyiban, hogy a Budapesttől 130 kilométerre keletre, Heves megye déli határán fekvő Mezőszemere nemcsak festői terep, de sokak számára nyilvánvalóan a mai magyar vidék, a vidéki élet darabosan szomorú és szimbolikus terepe is. Szerencsére semmi nem látszik a városokból elképzelt falusi kurzusromantika idilljéből, viszont annál több Bukta személyes hiteléből: azt látni, hogy ő ismeri, és ezért szereti is ezt a nem éppen festői világot.

Ezért pedig mi szeretjük. Ráadásul a mostani kiállítás papír- és vászonképei szuperfrissek – az utóbbi néhány hónapban készültek – és igen egységesnek tűnnek, pedig sokféle technika olvad egybe rajtuk a leheletfinoman kirajzolt részletektől az akvarellesen festői színes tájrészekig. A kavargó színfoltok és örökösen elmozduló kontúrok között szívszorító a vidéki látványa, Bukta Imre interpretálásában mégis valami bumfordi báj és otthonos melegség lesz a főszereplő.

Erre pedig csak nagyon jó festő képes: nem tudjuk hogyan, de a látszólag egyszerű, falusi helyszínek, a nem terek, a mellékszereplő tárgyak és antitémák együttese nem valami öngyilkosságra felszólító vádirattá áll össze, hanem festői lesz bujkáló iróniával és együtt érző pontossággal. Ez a képesség régóta tudható Mezőszemere szülöttéről, hírnökéről és festőjéről – ezért is telt meg dugig az A38-as kiállítótere a megnyitóra, és ezért az észrevétlen áramkörösségéért szereti mindenki Bukta Imre képeit.

Bukta Imre: Falusi second hand

A38 Hajó

Megtekinthető március 20-ig

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető