Egy nap biztosan utoléri a végzet Pintér Béla Társulatát. Hogy melyik végzet, nem tudom, talán elmondanak már mindent, amit akarnak, vagy egyszerűen a siker megfosztja őket attól, hogy azt lássák, amit látniuk kell. Most a siker már ott leheli ártalmait az arcukba, nemcsak a telt ház, az elvárások és nézőtéri megelégedettség formájában.

Friedenthal Zoltán, Pintér Béla, Szamosi Zsófia Mészáros Csaba

De Pintér Béla most is kellemetlen. Meg nagyon kellemes is, könnyedén és természetesen beszéli a nyelvet, amely ma a leghatásosabb a színpadon, a humor és a kétségbeesés egyvelegét, ahogy a szellemileg leépült anya összetéveszti a fiát régenholt férjével, és mackómamásat játszana az előbbivel. Borzadjunk vagy nevessünk? Egyszerre csináljuk a kettőt, meg vagyunk rángatva kényelmes, színházba járó magabiztosságunkkal együtt. Bárkibármikor, ez a darab címe, rólunk szól.

Mi vagyunk a fiú, aki elkerülheti ezt vagy azt a helyzetet, de csak véletlenül. Vagy nem kerüli el, de azt is véletlenül. Hornok Árpád a nevünk, és Pintér Béla játszik minket, vígan megyünk az utcán, őszes hajjal, béna öltönyben, megszólít két hajléktalan. Az egyik mozgássérültnek tetteti magát, de átlátunk a szitán, a lány túlságosan kinyújtja a karját, miközben zsebreteszi a százast. Prédikálunk nekik, ostoba közhelyeket mondunk arról, hogy az élet mire való, nekik mi volna a helyes út, és mennénk tovább, észre sem véve a zsebünkből kilopott ötezrest, amiből a két nyomorult az Élet vagy a Remény nevű dizájnerdroggal elrepül a Holdba, a Hold helyett Bujatestre, a Nuna mellé, revüt adni a moziból lett színházban.

Egy ideig zavar a darab szétlazult szerkezete. Mintha nem volna valódi szükség a dalokra, a történet alternatív revüjére, a régen hallott, dühös dalokra. De nem kell mindent jobban tudni. A történet sötét tragédiával indul, Rita és Krisztián eljegyzésével, amire a férfi nem érkezik meg. Rita kerekes székes, Krisztián állni tud, meg lassan, imbolyogva, rázkódva menni. Friedenthal Zoltán megint elképesztően jó, és nem csak úgy a szó nemes, lelki színészeti értelmében, hanem pusztán technikailag is. Azzá változik, amivé kell.

Ez fontos a darab szempontjából, mert erről szól az egész, ha hihetünk a címnek, az emberek és sorsok behelyettesíthetők, a két női szereplő végig helyettesíti is a másikat, jelenet közben cserélnek, az előbb még Szamosi Zsófi volt a rejtélyes gyógytornásznő, most meg Roszik Hella. Ha ilyenkor beugrik Bunuel és A vágy titokzatos tárgya, az biztosan nem véletlen. A darab maga is filmesen szerkesztődik, félbemaradnak párbeszédek, hogy egy másik jelenet után folytatódjanak, zajlik az élet, a kisbetűs is, nem várja meg, hogy azok ketten mindent megbeszéljenek, hanem közben is történik valami.

Minden rólunk szól, minden, ami zavart, sötét, bizonytalan. A történet a darab végén lemegy egyenesben és boldog változatban is, ugyanazok a szereplők, de senkinek sincs semmi baja, mindenki időben érkezik, a csokor csodás a két lábon álló ara kezében, a mamáról kiderül, hogy nagy színésznő, Csákányi Eszterről ezt egyébként is sokan sejtették, éppen egy furcsa előadásból jön az Átriumból, amikor az ünnepi eseményre belibeg piros ruhában, nem, nem a gyógytornász, de a klarinéttanárnő. Csak gratulálni.

Nem vagyunk biztonságban. Minden külön értesítés helyett.