Így az alapoktól tanult újra mindent. – Hálát adok a sorsomnak ezért a két évért. Különben nem lehettem volna az, aki lettem – meséli. Egy sérülés miatt végül nem kapott hosszabb szerződésajánlatot Stuttgartban, úgyhogy Berlinbe igazolt, ahol folytatta a néha az önkínzáshoz közelítő munkát. „Elsőként érkeztem a próbaterembe, s még javában ott voltam, amikor már mindenki más hazament. Nem volt senkim és semmim, csak a balett. Addig hajtottam, amíg minden energiámat kipréseltem magamból. A társulat igazi sztárokkal volt tele. Szinte féltem tőlük, olyan jók voltak.”Ma is azt tartja legnagyobb dicséretnek, ha az együttes tagjai mennek oda hozzá gratulálni egy előadás után.
„Ha valamelyikük azt mondja, a táncommal hozzá tudtam tenni ahhoz, hogy egy produkció az abban szereplők számára is különleges legyen. Hisz a darab minden este ugyanaz – a különbség a táncosokban rejlik.” A budapesti közönség az idei évadban az A Szilfid címszerepében, a Hófehérke és a hét törpe, illetve az Öt tánc című előadásban láthatja Sokót. Édesanyja még ma is alig hiszi el, hogy ilyen szédületes karriert futott be lánya, akit hatéves korában azért cipeltek le a próbaterembe, hogy javítsanak a tartásán. Az akció némileg jobban sikerült a vártnál. „Ha lázas betegség miatt kimaradtam az iskolából, akkor is könyörögtem anyukámnak, hogy engedjen el délután balettozni. Eleinte csak tiszta szívből élveztem a táncot, aztán észrevétlenül az életcélom lett.”
Ez azonban egészen prózai problémákat is felvetetett a Nakamura család életében. „ Állandóan forogtam, akár egy búgócsiga. Az összes zoknim csupa lyuk volt, édesanyám nem győzte foltozni őket. Rá adásul a jó példa ragadós volt: a húgom utánozott engem, kis híján csődbe vittük a szüleinket a mérhetetlen zokniszükségletünkkel.” Ezt leszámítva teljesen normális életet éltek Fukuokában, ami a balerina szerint egy épp ideális méretű város, kedves emberekkel és isteni ételekkel. „Ó, az ételek! A családom mellett ez hiányzik a leginkább Japánból” – sóhajt. Persze nem kell félteni: ha nem a színpadon, akkor a konyhában pörög-forog. Sejthető, hogy ott is prímán, lengyel férje, a szintén balett-táncos Wieslaw Dudek a japán konyha nagy rajongója lett Soko főztje nyomán.
Kapkodhatja a fejét, aki hallja a Dudek családot: Soko és Wieslaw németül kommunikál; a férfi lengyelül, a nő japánul beszél kisfiukkal, aki az óvodában angolul tanul. Szüksége is lesz a nyelvtudásra: ki tudja, szülei épp mely ország mely városában kötnek ki a jövőben? „Budapestet könnyen megszoktuk, mert nagyon emlékeztet Bécsre. Ettől függetlenül sosem akartam úgy tenni, mint egy európai. Japán vagyok, ahogy a táncom is, bár kétségtelenül átformáltak az európai évek. Amikor szinte kislányként megérkeztem Stuttgartba, sokkolt, mennyire nyitottak itt az emberek. A japánok minden negatív érzést és szót elnyomnak magukban, ami nem feltétlenül jó. Ez volt a legfontosabb dolog, amit megtanultam Európában: kimondani a dolgokat. A Japánban élő családom szerint ez előnyömre vált, és a táncom is nyitottabb lett tőle.”
Apropó, beilleszkedés: a magyar konyha elég távol áll az ízlésétől, de a desszerteket mesésnek tartja. Egy balerina, aki édességekről áradozik? Ő is érzékeli a zavart, mert sietve hozzáteszi: „Tudja, annyi kalóriát égetünk a próbák és az előadások során, hogy muszáj rendesen ennünk. A koplalás nem az én műfajom.” Tulajdonképpen azért lett baletttáncos, mert tündérkirálynő akart lenni. „Ezzel egy kicsit minden kislány így van szerintem. Nálunk Japánban egyenruhában ülünk egymás mellett az iskolában – én viszont ki akartam tűnni! Azt szerettem volna, ha csak egy-egy előadás erejéig is, de rám figyeljenek, hogy különlegesnek érezhessem magam.” A tündérkirálynő azóta csillámos tüllre cserélte a lyukas zoknit, ám a forgásokat felnőtt fejjel is ugyanúgy élvezi. Erről bárki meggyőződhet, aki táncolni látja.
