Operát játszanak a Katonában, Puccinit, csak más szöveggel. De majdnem egészen pontosan A köpenyt, prózai színészekkel, vagy legalábbis olyanokkal, akik prózainak tűnnek a hangképzésükkel, és láthatóan extra megterhelést ró rájuk, hogy sokat, néha nagyon sokat kell énekelniük. Biztos, hogy ez is hozzájárul az élmény intenzitásához, nem szokták a szántást. Vagy, hogy divatos kifejezéssel éljek, kimozdították őket a komfortzónájukból, nem nyúlhatnak a megszokott eszközökhöz, nincs pihenés, nincs megállás, csinálni kell, és mást kell csinálni. Ha úgy gondolják, már ezért kezet csókolhatnak Pintér Bélának, vagy az őt rendezésre fölkérő igazgatójuknak, Máté Gábornak. Megmutathatják maguknak és az őket ismerőknek, hogy tényleg itt a helyük, az ország egyik (vagy másik) legjobb társulatában.

A köpeny sokáig marad A köpeny, zongorakísérettel és más címmel, egy gondolatnyit más történettel, de lényegében ugyanazt mesélve el, egy működőnek látszó kapcsolat végét.

Az eredetiben egy teherhajó kapitánya jön rá, hogy a felesége megcsalja, itt a polgármester tudja meg, hogy az asszony mást szeret. Nyilván ez ad némi pikantériát a történetnek, meg lehet próbálni beazonosítani, kiről van szó, és már el is mentünk a rossz irányba, már azt is hisszük, hogy csak be kell helyettesíteni a neveket, a várost, a feleséget szerető olimpiai bajnoknőt, és már mindent értünk, jól beolvastak a nyavalyásoknak.

Én azt látom Puccini- és Pintér Béla-magaslatról, hogy a nevek nem számítanak, a napi politika hősei nem is látszanak, Micheléből Attila, Luigiből Julcsi lesz, a hangzás jobban számít, mint bármi más.

Kapjuk, amit kapni szeretnénk, a közönség nagyobbik fele jókat nevet a zene és a szöveg együttesének. A szereplők káromkodnak, lebarmolják egymást, részegek, kokaint szívnak, interjút adnak a városi tévének, arra a zenére, amire az eredetiben egy kottaárus kínálja a portékát. Más világ, de voltaképpen nem megdöbbentőbb egy operában ma a leszbikus kapcsolat, mint száz éve a borjúszív, amit a néni hazavisz a kiscicának. Az egyik nevet, a másik mélyeket lélegzik, mert azt hallja, ami túlmegy ezen, a boldogtalanságot, a nagy, operakozmikus fájdalmat, ami nincs úgy elénekelve, de eljátsszák, elmondják. Nehéz, és csak az emberhalál oldhatja meg.

Erre is készülök, de Pintér Béla az operából érkezettekkel is kitol, egy nyisszantással elvágja A köpeny zenéjét és történetét. Talán úgy érzi, hogy ezek a mai hősök nem méltók a megváltó halálra, jobb, ha azt kapják, amit megérdemelnek, ez életet, a túlélést, a reménytelenséget. Egyéb Puccini-operák szűrődnek be, Pillangókisasszony, Turandot, Gianni Schicchi, a történet kitérőket tesz, és most már tényleg muszáj röhögni, amikor megelevenedik a tévéműsor, és egy mackó tombol a színen, szájában lazaccal, azért erre Puccini sem gondolhatott, amikor a Pillangókisasszonyt írta.

Ezt kapjuk, mert ezt érdemeljük. Nem halunk az álmaink után, csak állunk, kifordítva felrángatott nadrágban, szánalmasan, nevető, tapsoló emberek előtt.