A rockerek boldogok, csak az első fellépőről, a Pribojszki Mátyás Bandről maradtunk le. Török Ádám is boldog, gyerekeknek szólítja a nyugdíjasokat, de neki szabad, mert ő nem zenész, hanem fogalom, és már abban az évben is a Tabánban zenélt, amikor megszülettem, pedig ennek már 44 éve.
– Meg se ismertelek, olyan fehér lett a bajuszod, baszki – mondja mellettem egy bőrszerkós öregúr egy másik bőrszerkós öregúrnak, aki erre csak röhécsel: – Befestettem, hogy ne nézzenek ki innen.
Amúgy hülyeséget beszél, hiszen a tabáni majális igenis tele van fiatalokkal, mármint igaziakkal. Vannak nem igazi fiatalok is, őket arról lehet megismerni, hogy a nagy alkalomra elővették a régi koncertruhájukat, copfot kötöttek pár szál hajból, és kemény tekintettel néznek a fölöttünk tornyosuló, egyre borúsabb fellegekre.
Éppen ilyen rockerhez méltón, kemény tekintettel igyekeztem nézni boldogult proli koromban, a nyolcvanas években, amikor fekete bőrdzsekiben jártam, volt igazi Beatrice-kendőm, de amikor a régi haverokkal Török Ádámot hallgattunk, hüledeztem rajta. Olyan nevetséges hangszerrel, mint a fuvola, hogyan lehet rockerek közé menni, s ennyire állat jó zenét csinálni? Ezen tűnődtem akkor, de nem mertem elárulni a többieknek. Rockerségünk többek közt abban állt, hogy a régi haverokkal fürtökben lógtunk a rádió előtt, amikor a nyolcvanas években Nagy Feró Garázs című műsora ment, és magunk között Atisnak hívtuk Pataky Attilát, bár köztünk csak egy fiú volt, aki már kezelt vele. A többiek irigyelték, én pedig nem mertem megmondani, hogy nekem az Edda igaziból hamis, és Atis nekem nem Atis.
Vasárnap álltam a Tabánban a domb tetején, Török bácsit hallgattam, s megint hüledeztem, de most azon, hogy közel a hetvenhez hogyan lehet ennyire jó arc. Próbáltam elképzelni magam 1972-ben ugyanitt: Török Ádám fuvolázik, engem meg közben babakocsiban tologatnak. Nem ment. Aztán jött Nagy Feró, akinek fehér lett a bajsza, s úgy látszik, valami baja lehet a szírekkel, az afgánokkal és a négerekkel, mert a katicabogárban a „jönnek a törökök" helyett azt dünnyögi a mikrofonba, hogy jönnek a szírek, az afgánok és a négerek. Nem tudom, miért dünnyögi ezt, illetve tudom, de nem akarom tudni, mert nekem Nagy Feró a kamaszkori hősöm, és az is marad. Másnak is az. Látok egy kerekes székben ülő embert, akinek a négy végtagjából három hiányzik, csak a bal keze maradt meg, azzal viszont söröspoharat emelget a szájához – ez az igazi rakenroll, mondaná erre Nagy Feró, ha látná.
A hősöm után elődübörögnek az elefántok, következik a Karthago, aminek a nevéről régen azt hittem, hogy a Királyhágóra utal, azt ugyanis kizártnak tartottam, hogy egy magyar zenekarnak észak-afrikai neve legyen. Vajon mit szól ehhez Nagy Feró, aki a Tabánban szíreket lát, afgánokat és négereket? Takáts Tamás mintha nem volna formában, de hát ő Takáts Tamás, neki már nem kell formában lennie ahhoz, hogy szeressük. Szigeti Ferenc viszont egyre szebben öregszik, jó eséllyel indulna egy Illyés Gyula-hasonmás versenyen, nahát, jut eszembe, nem is lenne hülyeség egy ilyet rendezni. A magyar rockzenészek körében erős a mezőny.
Az utolsó fellépő az Edda, pontosabban Pataky Attila, de az a régi haver, aki boldogult proli korunkban kezelt vele, már nem láthatja. Az elmúlt negyedszázadban kissé összezavarodott szegény feje, túl komolyan vette a rakenrollt, és elvitte a mája. Halott. De mennyire örülne, ha látná, hogy Atis ma is milyen jó erőben van! Azaz mit is beszélek. Csak a halottnak Atis, nekem hamis.
