galéria megtekintése

Boldogság seprűvel

1 komment


N. Kósa Judit

Azon a nyáron egy teljes hónapon át minden reggel hat előtt keltem, és ha hiszik, ha nem, rettentően örültem a lehetőségnek. Metróval, HÉV-vel, végül busszal kizötyögtem Visegrádra, és boldogan segítettem lefejteni egy török kori temetőt arról az ­Árpád-kori faluról, amelyet Kovalovszky Júlia ásatott.

Földszintes reneszánsz Visegrádon
Földszintes reneszánsz Visegrádon
Erdei Katalin / Népszabadság/archív

Tizenöt éves voltam, és mint minden második gyerek, én is régész szerettem volna lenni. 1981 nyarán egészen biztos voltam abban, hogy egy második Schliemann válik majd belőlem.

 

Bár a visegrádi ásatásokra régóta átkompozó nagymarosi kubikusok prímán megtanítottak lapátolni is, elsősorban a csontvázak megtisztítására alkalmaztak. Kaptam kisseprűt, spaklit, párnát a fenekem alá, és míg a sírgödrök szélén kucorogtam, feltehetően nem volt nálam elégedettebb gimnazista a kerek világon. Közben pedig lestem, hogyan bomlik ki a régészek ásója alól egy kora középkori falu. Elmagyarázták, a földbe mélyített házakban hol volt a tűzhely, hol a tetőt tartó oszlopok gödre, és amikor egy halott csecsemő szájából pénzérme került elő, megértettem, hogy egy frissen kereszténnyé vált nép azért a bevált módon is igyekezett biztosí­tani a túlvilágra vezető utat.

A falutól pár méterre bozótos domb emelkedett. – Ott van a templom – mondta Kovalovszky Júlia, de legnagyobb bánatomra azt is hozzátette, hogy ott majd akkor fog ásatni, ha lesz rá pénz. Erre – olvasom most – végül 1983-ban került sor. A föld alól valóban egy apró, félköríves szentélyű templom került elő, ám a tatárjárás idején romba döntött épületből csak a törtkő alapfalak és némi festett vakolattöredék maradt fenn.

Képmentő sorozatunk e heti fotója is 1983-ban készült, pár kilométerre a várkerti ásatástól, a visegrádi királyi palota területén. A palotában – derül ki a kutatástörténetből – akkoriban éppen nem történt semmi. Lényegében befejeződtek a harmincas években megkezdett feltárások, és az épületegyüttes abban a formában volt látható, amilyennek az ötvenes évek óta megszokták a látogatók. A fellelt részleteket in situ, azaz az eredeti helyükön konzerválták, ahol szükségesnek látták, ott építészeti kiegészítéseket is hozzátoldottak a romokhoz, de az egész palota – ahogy a képen is látható – valójában nem volt több, mint egy jó nagy, viszont nehezen értelmezhető kiállítási tárgy.

Lefogadom, akkoriban még csak álmodni sem mert senki arról, hogy ez egyszer megváltozhat. Ráadásul nem a nagyon távoli jövőben, hanem még az évszázad vége előtt. Pedig így történt: a kilencvenes években Buzás Gergely és Szőke Mátyás vezetésével nagyszabású rekonstrukciós munka indult a palotában, amelynek eredménye jó ideje látható és használ­ható is a rommező helyén. A régészeti bizonyítékokra alapozva újraépítették a díszudvart, és az így keletkezett fedett terekben ma már múzeumi kiállításokat tartanak.

A hajdan kétemeletes palota hitelesen rekonstruálható első emelete tehát újjászületett. De a látogató számára talán ennél is kézzelfoghatóbbá teszi a változást, hogy amit fekete-fehér világként őrzött meg a memóriája, az ma mályva- és halovány őszibarackszínben pompázik. Éppen, mint Mátyás király idejében.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető