A tizenhat évvel később rendezett találkozótól is odavoltak a szakírók. A Népsport ekképpen értékelt: „Ritkán láthatóan eseménydús, lüktető iramú, változatos játékot hozott az első félidő. A fordulás után is tartott egy darabig a közös gála (...), aztán a vendégek elfáradtak, lemaradtak a futóversenyekben, az ütközésekből vesztesen kerültek ki.”
Az FTC viszont mindvégig megmaradt a heves tempónál, s különösen az alig negyvenegy éves korában autóbalesetben elhunyt Pusztai László száguldozott a pázsiton. (Ami az autópályán történt, arról nem tehetett szegény: a sztráda másik oldaláról repült át egy kocsi, hogy telibe kapja a Pusztai család szabályosan közlekedő járművét. A szerencsétlenségben négyen haltak meg, köztük a 25-szörös válogatott jobbszélső és felesége.) A csatár egy gólt szerzett, kettőt előkészített, s 9-es érdemjegyével olyan társakat múlt felül, mint Szokolai László (8), Nyilasi Tibor, Pogány László (7–7). Az osztályzatok is bizonyítják, hogy a IX. kerületi támadójátékosok egytől-egyig elsőrangúan futballoztak, ráadásul valamennyien feliratkoztak a góllistára. S ha tényleg huszonegyig jutottak volna, akkor bizony gondban lett volna az eredményközlő a megörökítéssel, mert a Black Jack-nyi „dugó” megannyi szerzőjének neve sorrendben nem fér el a mégoly nagy méretű villanyújságon sem.
Apropó, Jack! A Salgótarjánnak volt egy balszélsője, Jeck Ferenc. Amikor a „Stécé” az FTC-vel találkozott, Dalnoki Jenő edző mindig felhívta a ferencvárosi labdarúgók figyelmét arra, hogy vigyázzanak „erre a Dzsekkre”...
Ami azt illeti, nem ártott volna Louis Nanchoffra és Angelo di Bernardóra is ügyelni. E két játékos az Egyesült Államok válogatottjával érkezett Budapestre, és húsz nappal az 5-2-es Üllői úti meccs után alaposan megtáncoltatta a magyar nemzeti együttes ingatag védelmét. Igaz, dr. Lakat Károly szövetségi kapitány, aki egy-egy ferencvárosi és győri játékost szerepeltetett – Szokolait, illetve Póczik Józsefet –, nem kevesebb mint hat támadó futballistát játszatott a kezdő tizenegyben, de az offenzív taktika nem vált be: az amerikaiak simán 2-0-ra győztek.
Ez hasonló vihart kavart a magyar futballban, mint tíz évvel korábban Marseille vagy 1971-ben a bolgároktól elszenvedett 3-0-ás vereség. (Érdekes: 1975-ben 4-0-ra kapott ki a válogatott Szófiában, ám az a kudarc nem keltett akkora felzúdulást.) A szurkolók egy része nem tudta megemészteni, a másik része felfogni sem, hogy a többségükben egyetemista, teljességgel amatőr tengerentúliak eljátszadoztak zavarodott honfitársainkkal.
A csapás olyannyira megviselte az embereket, hogy a következő bajnoki fordulóban meccsenként csak ötezren gyűltek egybe. A legnagyobb publikumot a Békéscsaba–Újpest (1-1), valamint a DVTK–Honvéd találkozón jegyezték – egyaránt 10 ezer néző –, és Miskolcon bódultan ünnepelte a közönség a 2-1-re győztes Diósgyőrt.
Annál mámorosabban már csak azt a Honvédot üdvözölték szurkolói az évad végén, amely negyedszázad elteltével hódította el újra a bajnoki címet...
