Az az alak, amelyik megjelent a Liliomfiban, a kívánatos szende, aki mindkét tulajdonságában maximális. Akit Makk Károly is olyan nehezen talált meg a Liliomfihoz. Sokáig nem is értettem, mit keresgélt annyit, Ruttkai is ott volt lehetőségklént, egy igazi színésznő, eljátszott volna bármit.

Krencsey Marianne-nak azonban nem kellett játszania, csak oda kellett állnia. Ismert a történet, Mészöly Dezső épp a Rómeó és Júliát fordította, amikor meglátta Júliát. Hát a rendező figyelmébe ajánlotta a színházrendezői szakon szorgoskodó lányt, hiszen a Liliomfiban is ez a fő bűn: Júliát akar játszani Mariska.

Soha nem tudtam elképzelni, milyen Júliát játszott volna, de azt látjuk, újranézzük és újralátjuk, milyen Mariska volt.

A pálya csak tizenkét évig tartott, és, persze, igaza van azoknak, akik szidni kezdik az elmúlt rendszert, Aczélt és a történelmet, bár azt hiszem, Krencsey Marianne-t mindenképpen elveszítettük volna. A tizenkét évbe belefértek nagy szerepek, és nagy pillanatok, Az aranyember vége, a diadalmas Athalie, aki nem hajlandó veszíteni, és egy utolsó átokban tönkreteszi vetélytársnője boldogságát. Akkor is, ott is két egymásnak ellentmondó tulajdonságot egyesített, mint szende kívánatos korában: lenyűgöző volt és szörnyűséges.

Még arra volt ideje, hogy eljátszatta szendesége paródiáját is a Tenkes kapitányában, mintha meg akarta volna mutatni, mivé válik Mariska asszonykorára.

Bezárult a kör, teljessé vált a pálya, de nem csak a kor, az irigy idő is végezte a maga munkáját. Veszteségünk pótolhatatlan, mondtuk akkor és mondjuk most is, mi mást mondhatnánk. Velünk marad, ezt is szokás mondani, és nála ez is igaz. Keressük, amit nem találunk, ifjúságot, eszmét, álmot, régi fimeket ad éjszaka a televízió, és meglátjuk Krencsey arcát. Őt kerestük. Az ártatlanságot.