Lehet, hogy tényleg mindenbe bele kell látni valamit. Ha igen, akkor él a demokrácia, harminckét éve még István volt fent, a városligeti szánkózódombon, amit azóta és erről neveztek el Királydombnak, idén meg a nép, az állóhelyesek nézhettek fentről lefelé, a magyari urak, főpapok a domb alján harcoltak kegyeinkért.
Miért is ne lehetne így? Amióta bemutatták, az István, a király mindig több volt, mint színdarab, vagy, ha legalábbis más. Más szabályok voltak érvényesek rá, ahogy más szabályok érvényesek a János vitézre és a Csárdáskirálynőre, épp úgy nem lehet csak zeneként vagy csak valami furcsa, ősmagyar musicalként nézni, hallgatni, szeretni, ahogy a Himnusz vagy a Szózat sem megzenésített vers. Nemzeti kislétünk gitáron s népi hangszereken. A történet képlékenysége, a zene eklektikája, a változó történelmi helyzet kicsit mindig igazított a darabon.
 |
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A színházban szokatlan konfliktus, hogy mindkét félnek igaza van, és a közönség azzal van, aki éppen énekel, 1983-ban feloldható volt. Egyértelműnek tűnt, hogy miről van szó, a vonzó és romantikus barbársághoz és őserőhöz képest István jelenti a túlélést, az európai csatlakozást, a fényt, tisztaságot. Ahogy változott a politikai helyzet, úgy lett István egyre balosabb, Koppány pedig jobboldali, de egyre vállalhatóbb alternatíva, igen, ezek lennénk mi, a mohácsi győztesek, a Duna-menti Köztársaság polgárai, ha az idegen hatalmak nem akadályoznának meg újra és újra és újra.
