Beteglátogatóban Törőcsik Marinál
Kedves hangú ismeretlen a kagylóban: – László Éva… Odaadom valakinek a telefont. Beleszól Törőcsik:
– Kibabráltam veled, emdzsipi, nem írhatod meg a nekrológomat!
– Nevetni fogsz, megírtam.
Még a Kútvölgyi intenzív osztályáról telefonált huncutkodva a halálból visszaszökött, agyonüthetetlenül erős, mesebeli színházi macska, akinek kilenc élet jutott részéül. Los Angelesbe készült díszvendégnek a Magyar Filmfesztiválra. Váratlanul vért köpött. Kórház. Gégemetszés. Sugárban szökött a vére. Másik kórházban levitték testhőmérsékletét, mélyen altatták. Hetvenöt éves koráig egyetlen napra sem volt beteg. Egyszer kis szívgyengeség. Más semmi. Védekezésből kényeskedett. Oltalomkeresőként törékeny asszonynak mutatta magát civilben. Viszont egyetlen negyedórát sem hiányzott majdnem hat évtizedes szolgálatából, mióta kölcsönruhákban kislattyogott a filmgyárba, és Fábri Zoltán kiképző őrmesteri irányítása alatt, jobbra néz, balra néz, most sír, de bizony sírni fog, és megríkatta a rendező, hogy a Körhinta Marikájaként világklasszissá játszotta színészileg öntudatlanul, akár egy idomított, cirkuszi mutatványosfóka.
Nekrológjának előzménye, hogy rám telefonált, jöjjek el a Töredékek bemutatójára. Kétszer hívott életében megnézni. Először nem mentem. Most sietve pótoltam. Maár Gyula Töredékében korosabb asszonyt játszott. „Forgatás közben jöttem rá, nem nekem kellett volna játszani, fiatalabb nőre illett a szerep” – mondta önmaga kérlelhetetlen ellenőrzésével. Katolikus kolostorban jelenik meg a háborús évek rezervált úriasszonyaként. Távolságtartóan vesz részt egy italos murin. Majd elindul a hosszú fasorban. Háttal a felvevőgépnek. Vissza nem nézve. Véglegesen. Megy, elszántan. Feltarthatatlan léptekkel halad előre. Vágás nélkül, hosszan-nagyon hosszan, szinte illetlen hosszúságban követi a felvevőgép, nem törődve a cselekménnyel, szemmel tartja Törőcsiket. Kiesett a film cselekményéből. Önálló betét lett belőle. Hatalmas színészi ária az életből kifelé tartásról. A közelítő végről. Úgy ment elfele, mint aki biztos benne: nincs visszatérés.
Befejeztetett. Rendületlenül haladt, önsajnálat nélkül, ereje teljében, megrendíthetetlenül. Csak olyan ember tud így kimenni a képből, akinek nincs adóssága. Elszámolt életével. Teljesítette mindazt, ami rábízatott, és legjobb tudása szerint végezte el élete munkáit. Kecsesen járt, de nem úgy, mintha tudná, hogy meglesik. Büszke magányossággal végigjárta a megkezdett utat. Ebben a hosszú passzázsban megalkotta önmaga halottbúcsúztatóját. Könnytelenül. Érzelmesség nélkül. A gyász derűs megnyugvásával. A végeláthatatlan fasorban kiment az életből.
A vetítés végén átöleltem: – Most már nyugodtan meghalhatsz, kész a nekrológod!
Nevettünk. Másoknak is nevetve mesélte, ketten összehoztuk a nekrológját.
Kiment a film után teljességgel az életből, de visszajött.
Az intenzív osztályon, csövekkel etetve-itatva, november 23-án lett hetvenöt. Születésnapján még nem fogadott volna senki rá, hogy megéri a hetvenhatot is. A halott felült, és enni kért, ahogy mondani szokás. Amikor hosszú kómából váratlan kinyitotta szemét, megkérdezték tőle, tudja-e, hol van. Nem felelt, csak a szemével. Újrakérdezték, bólintott. Megint ugyanazt kérdezték. Bolondnak tartanak? – gondolta magában.
Most pedig egy vidéki rehabilitációs intézetben járkál, olvassa a Bara Margitról éppen kiadott könyvet. Móricz Simont, a fotóst kedves elszántsággal kinyomja szobájából, hogy négyszemközt akar beszélgetni. Fehér zokni, szandál. Kissé kinyúlt, színehagyott kötött kabát. Alatta nyitott blúz. Nem fedi el a gégemetszés diszkrét vágását. Nem az újságírót hívta magához. Ötvenkét éve ismerjük egymást a főiskoláról. Mondom: ötvenkettő. Akkor épp 1956. októberi iskolagyűlés volt. Bodrogival Beck Judit Major-festménye alatt ültek. Azután elmentek összeházasodni. És külföldre menekült lakók helyére beköltöztek a Városmajor utcába.
Teltek-múltak a napok. Szabadkígyósról szállított haza. Közben Gyulán kiszállt a szállodánál, szakított egy tartós szerelemmel. Éjszaka száguldottunk. A visszapillantó tükörben, mint mozivásznon láttam a szemét, benne fájdalom, lemondás, dac, megkeményedő önuralom. Nem játszott. Gyönyörű film ment a visszapillantóban. Gépiesen vezetett. Úgy autózik, mint ördöngös, nagytapasztalatú taxisofőr. Végigélte életét előre-hátra. A maga mögött hagyott szépet. A bekövetkező magányt.
Lefényképezhették volna. Most fiatalabb, mint az autóban volt. Kicsit lenőtt a haja a kórházban, de arca sem megviselt. Szerepek meggyűrték. Hetvenöt év kirajzolódott rajta. A halálba látogatásának semmi nyoma. Mintha semmi nem történt volna. Lehet, hogy a semmiben járt? Semmi története eszméletlenségének, altatásának, a vérkeringés lehűtésének, az életéért folytatott (öntudatlan) harcnak, amiből bajnokként került ki. Az akarat legyűri a halált. A legtöbbet a beteg tehet gyógyulásáért.
Szellemileg hibátlan. Ott folytat mondatokat, ahol legutóbb abbahagytuk. Mindent a rendezőknek köszönhet. Egyedül legfeljebb kommersz darabok színésznője lehetett volna. Tudja a mesterség minden kicsi meg nagy fogását: ha jobbra fordítom a fejem és így nézek, akkor boldogtalan vagyok. A rendezők gondolkodására áll át, és ha egyetértenek, azt csinálhatnak vele, amit akarnak. Ha Gellért Endre nem hisz benne főiskolásként (amikor operett szakra járt) filmszínésznő maradt volna. Sokáig mindenki annak ítélte. Major sem szerette eleinte. Gellért meggyőzhette, amikor főiskolásként a Mikszáth-regényből dramatizált Sipsiricában (1956) – még Törőcsik Mariannként, jóllehet anyakönyvezve, mint Marián lett – tündéri ártatlansággal sürgölődött a Fehér Páva vendéglő kerthelyiségének asztalai között, ahol Jahodovska asszony a malacsült mellé sipsiricát (süldőlányt) is árul. Majort itt színpadi partnereként meggyőzhette igazáról: ha szemébe nézett a színpadon, az igazság nézett vissza rá.
Major módszeresen irtotta érzelmességét, édeskés hangjait. Nem engedte kedves, csacska madárkává lenni. Száraz, kemény férfiszínésznővé nevelte.
Gondolkodó emberré. Színészként megjárta a hadak útját. Most már magánemberként honnan jött vissza!
Gyenge még. Délelőttönként kezelik. Délután vendégeket fogad. Álló órát beszélt pihenés nélkül. Néha nem jutott eszébe egy-egy név, de meggyőződésem, hogy hazárdság hatvanéves kor után olyan mondatba belekezdeni, amelyben tulajdonfőnév van. Tavaszra már munkát tervez. Egy fiatal rendező, Balázs Zoltán elment hozzá beszélni az Amalfi hercegnőről. Férfiszerepet szánt rá. A fiatalember gondolkodása meggyőzte. Ki fogom kötni, ha nem bírom, átadom a szerepet.
Bírni fogja. Agyonüthetetlen. Mindent kibír.
