A normál forgatókönyv szerint a baloldalnak vissza kellett volna találnia a váltópárti szerephez, minimálisan megközelítve a kormánypártot és messze lehagyva a Jobbikot. A 2010-es eredményt még sok baloldali szavazó is méltó büntetésként értékelte. Ám figyelembe véve a Fidesz-kormány viselt dolgait, 2014-re az ingának elvileg vissza kellett volna lendülnie. Ennek elmaradásából sokan a baloldal válságának mélységére következtetnek. Megint csak joggal. Négy éve a 20 százalék egy konkrét időszakra vonatkozó ítéletnek tűnt. Most a 26 százalék általában szól a baloldalról.
A közelmúlt fejleményeinek fényében az alábbi elemzés talán a fantasy műfajba illőnek tűnhet. Arról lesz ugyanis szó, hogy az áprilisi eredmények alapján milyen stratégiát érdemes követnie a győzelemhez a baloldalnak.
Konkrétan arra voltunk kíváncsiak, hogy elméletileg hogyan jöhetne össze egy baloldali többség. Ami a realitást illeti, nem tudjuk, hogy a baloldal belátható időn belül fog-e tudni győzni. De ha igen, akkor néhány alapkövetkeztetést le kell vonnia a választási rendszer és az egyéni választókerületi eredményeinek sajátosságából. A választási rendszer és a demokratikus keretek folyamatos manipulációja miatt ez a kérdés nem feltétlenül arra vonatkozik csak, hogy képes lesz-e a baloldal visszaszerezni a választók bizalmát. Az ugyanis előbb-utóbb sikerülne, ha másért nem, azért, mert egyszer eléri a frusztráció (és a felejtés) azt a szintet, hogy az alternatíva még erőfeszítés nélkül is vonzóbb lesz.
Mindazonáltal korántsem egyértelmű, hogy a demokratikus akarat a legutóbbi két, kormányváltó választáshoz (2002 és 2010) hasonlóan elegendő lesz-e a kormány megbuktatásához. Az alábbi elemzés erejéig mindazonáltal vélelmezzük ezt – ha a vélelmezés a gyakorlatban megdől, akkor úgyis másfajta szakértői elemzésre lesz szükség.
Baljós forgatókönyvek
Két forgatókönyv létezik a baloldal győzelmére. Az egyik, amelyre a baloldal elmúlt évekbeli stratégiája alapulni látszott, a Fidesz összeomlását és egy elsöprő baloldali fölényt feltételezett. Erre elvileg mindig van esély – a Fidesz is így győzött 2010-ben – de a baloldalnak nem lesz sok köze a bekövetkeztéhez. Ez nem stratégia, hanem fatalizmus. A másik szcenárió szerint a baloldal felismeri, hogy az új választási rendszerben sokkal többet ér a szavazat egy olyan helyen, ahol azzal egyéni mandátumot tud nyerni, mint ott, ahol erre nincs esélye. Az új választási rendszer zsenialitása ugyanis éppen abban rejlik, hogy azt sugallja, van jelentősége a listás szavazatnak, miközben ez a jelentőség viszonylag csekély. A baloldalnak nemcsak listán kell népszerűbbnek lennie a Fidesznél, hanem több választókerületet kell megnyernie – és ez lényeges stratégiai váltást kíván.
Nem lehet parlamenti többségre szert tenni az egyéni választókerületek többségének megnyerése nélkül. Korábban egyszer, 2002-ben ugyan előfordult, hogy a baloldal választást nyert annak ellenére, hogy elvesztette a választókerületek többségét, de azóta a Fidesz módosításai révén jelentősen nőtt az egyéni körzetek szerepe. A 2002-es helyzetre nem kerülhet még egyszer sor, ami azt jelenti, hogy a baloldalnak a választási győzelemhez nem elegendő a Fideszt a listán legyőzni. A baloldalnak tehát elsősorban a megfelelő választókerületekre kell koncentrálnia a következő négy évben.
A „keret”
A baloldal stratégiai helyzetét a Fidesz pozíciója is keretezi. Az áprilisi eredmény körzetekre történő lebontásában a legfeltűnőbb nem a Fidesz ereje – bár az a 9 százalékpontos (országhatáron belüli) visszaesés után is imponáló – hanem a stabilitása. Szembetűnő, hogy a Fidesz 2014-es listás eredményei az egyéni választókerületek szintjén mennyire egyeznek a 2006-osakkal. Az egyéni választókerületek több mint kétharmadában (73-ban a 106-ból) 3 százalékpont alatt van a különbség a Fidesz 2006-os és 2014-es listás eredményei között, 95-ben öt százalékpont alatt, és mindössze háromban éri el a 6-7 százalékpontot. Megyei szinten nemcsak a 2006-os, hanem a 2002-es eredmény tekintetében is jelentős folytonosság észlelhető. Amióta a Fidesz 1998 és 2002 között konszolidálta pozícióját, mint a domináns jobboldali erő – a választásra jogosultak, illetve a résztvevők körében bekövetkezett változások ellenére – stabilan tartja pozí cióit az ország nagyobb részében.
A Fidesz ereje ennek köszönhetően túlmutat azon, hogy jelenleg messze a legnagyobb párt: azt is okkal feltételezhetjük, hogy ha országosan el is veszti egyszer ezt a státuszt, valószínűleg akkor is képes lesz többtucatnyi választókerületet megtartani, amelyeket legalább 2002 óta egyszer sem vesztett el. A baloldal mozgástere viszont szűk: a saját biztos 2006-os körzetei megszerzése nélkül nem tud labdába rúgni. Ez a minimálprogram a szükséges szint. Az elégséges szinthez a 2006-os billegő választókerületeinek nagy részét is hozni kell.
A Fidesz támogatottságának kiemelkedő regionális stabilitásában rejlik egyúttal egyik gyengéje is: ahol 2002-ben és 2006-ban jelentősen alulmaradt, ott elvileg többnyire még mindig verhető. A baloldal fő problémája viszont éppen az, hogy a saját „biztos” körzeteiben felemásan erősödik. Nem pusztán arról van szó, hogy a baloldal sok helyütt gyenge, hanem arról is, hogy még a saját, korábban kiemelkedően erős választókerületeiben is jelentős regionális eltérésekkel kezdett el visszaerősödni.
Feltűnő, hogy annak a 40 egyéni választókerületnek, amelyben a baloldal eredménye 2014-ben leginkább megközelíti a 2006-os eredményét, majdnem a fele fideszes kerület volt 2006-ban, és alig több mint egyharmada volt csak akkor baloldali. Annak a kilenc valóban vidéki választókerületnek, amelyben a baloldal leginkább visszaerősödött a 2006-os szinthez képest, van egy politikailag igencsak releváns közös nevezője: kivétel nélkül mindegyik „csontfideszes”. Azaz a 2006 és 2010 közötti összeomlás óta vidéken főleg a régi fideszes kerületekben erősödött a baloldal, a régi „szoci fellegvárakban” nemigen.
Ezzel szemben azon 40 egyéni választókerület közül, amelyben a baloldal a legkevesebbet erősödött 2006-hoz viszonyítva, 29 egyértelműen régi baloldali és 4 régi billegő. A baloldal 2014-es legnagyobb kudarca, hogy a „leggyengébb eredmények” kategóriában sokkal nagyobb a volt baloldali (és így okvetlenül megszerzendő) kerületek aránya, mint a 40 „legsikeresebb” választókerületben. Azaz, bár a baloldal joggal örülhet a budapesti és nagyvárosi megerősödésének, ha a regionálisan egyoldalú növekedés tendenciája folytatódik, akkor kilátástalan számára a parlamenti többség.
Azon túl, hogy többnyire baloldaliak és vidékiek, van még két lényeges közös jellemzőjük azoknak a választókerületeknek, ahol a baloldal a leginkább elmarad a korábbi erejétől: döntően kelet-magyarországiak és a Jobbik bástyái. Azaz a baloldal lemaradása a kelet-magyarországi vidéki körzetekben kevésbé a Fidesz térnyerésének, mint a Jobbik megjelenésének köszönhető. Keleti fellegvárai visszaszerzése nélkül a baloldal nem fog tudni parlamenti többséget szerezni. Ezekben a körzetekben a Jobbik a fő ellenfél, mind a tekintetben, hogy szavazókat kell tőle elvenni, mind pedig a tekintetben, hogy meg kell akadályozni a Fideszről leválók Jobbikhoz történő átállását.
Az utóbbi a probléma kulcsa, erről szól feltehetően a baloldal stratégiai irányváltása is az elmúlt hónapokban. A baloldal szempontjából ez nem pusztán annak a kérdése, hogy járható-e egy adott út, vagy mást kell keresni. Nem tudja azt mondani, hogy ha nem nyerünk Hatvanban vagy Ózdon, akkor legfeljebb ráerősítünk Mohácson vagy Sopronban. Ilyen opció nincs. A kötelezően hozandó egyéni választókerületek tekintetében minimális a mozgástér.
Az érzékenyebb lelkű balos stratégák (és ennek semmi pejoratív tartalma nincs) a Pásztor-affér kapcsán szembesülnek a probléma morális vetületével. Ha ez kell Miskolc megnyeréséhez, gondolhatják, akkor nem lenne-e jobb elmenni ehelyett békésebb, „polgáribb” régiókat elvarázsolni? Léteznek olyan részei az országnak, ahol a polgárok kevésbé fogékonyak a szélsőjobb lózungjaira, ám jóval inkább allergiásak a baloldalra. A baloldal tragédiája az, hogy olyan helyeken kell majd nyernie, ahol a helyi politikai élet meghatározó kérdése a romákkal való együttélés, és ahol a Jobbik „válasza” erre az egyik legnépszerűbb.
Dupla védőháló
A Fidesznek a Jobbik dupla védőhálót jelent. Legfontosabb funkciója, hogy megossza a kormánnyal elégedetlen szavazókat. A kormánypárt szempontjából ugyanis csak egy rosszabb van az ellenzékhez szivárgó szavazatoknál: ha azok egy formációnál kötnek ki. Ha az ellenzéki szavazók egységesen döntenek, azaz a Fidesz ellen szavazók túlnyomó többsége ugyanazt az ellenzéki pártot választja, akkor a Fidesz elveszti a 2014-ben még megnyert kerületeit. Ha viszont a kormánytól elforduló szavazók mintegy fele-fele arányban oszlanak meg két egymással is szembenálló ellenzéki erő (a baloldal és a Jobbik) között, akkor a Fidesz jelenlegi puffere az egyéni választókerületekben jóval többet ér.
Ha a Fidesz mondjuk 50:30 arányban vezet egy adott egyéni választókerületben a baloldal előtt, akkor 10 százalékpontnyi visszaesés elegendő az egyéni választókerület megfordításához – ha az mind a baloldalnál köt ki. Ha viszont egyenlő arányban osztozik a baloldal és a Jobbik a Fidesztől elpártoló szavazókból, akkor a Fidesznek minimum 13,4 százalékpontnyi szavazatcsökkenést kell elszenvednie a választókerület elvesztéséhez, tehát több mint egyharmaddal nőtt a puffer. Több egyéni választókerületben már 2014-ben is csak annak köszönhetően tudott nyerni a Fidesz, hogy egyik ellenzéki erő sem volt képes monopolizálni a Fidesz-ellen mozduló új szavazókat.
A baloldal az elmúlt években a Fideszt tekintette az első számú politikai és stratégiai ellenfélnek. Az utóbbi indokoltsága minimálisan a baloldal volt keleti fellegváraiban kérdéses. Régi rejtély, hogy honnan jönnek a Jobbik szavazói, és erre részleteiben csak egy más jellegű kutatás tud választ adni. A rövid válasz az, hogy a Jobbik bázisa összetett, különösen Keleten messze túlnyúlik az ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldaliakon, és vélhetően számos volt baloldali szavazót is tömörít. Máshogy nem is állhatna össze az eredménye olyan helyeken, ahol a baloldal korábban simán 50 százalék felett volt és most 20 százalék körül tengődik.
Hogy ismét esélye legyen, a baloldalnak regionálisan koncentráltan egyszerre kell megakadályoznia, hogy a Fideszről leváló szavazók a Jobbikhoz menjenek, és magához kell vonzania szavazókat a Jobbiktól, a szélsőjobbhoz legfeljebb lazán kötődő rétegből. Lehet, hogy különösen az utóbbi nehéznek tűnik, de érdemes figyelembe venni: nem biztos, hogy feltétlenül nehezebb a Jobbikhoz nemrég csatlakozott, pragmatikus szavazókat meghódítani, mint azokat a Fidesz-támogatókat, akik immár legalább 12 éve a „polgári” jobboldal hívei.
A Jobbik másik védőháló szerepe a vészforgatókönyv esetén lép életbe: ő a nemzetmentő partner a Fidesz parlamenti többségének elvesztése esetén. Bár egyiknek sem áll érdekében nyilatkozni erről a probléma felmerülését megelőzően, sokan abból indulnak ki, hogy „konstruktív ellenzéki” szerepfelfogásának megfelelően a Jobbik szükség esetén támogatna egy Fidesz kormányt, akár kívülről, akár koalícióban. A Fidesz nyilván nem akarja, hogy szakadjon az első háló, és ehhez még van eszköz a tarsolyában, de a baloldal előtt álló kihívás mértéke csak akkor teljesen belátható, ha a Jobbik jövőbeni parlamenti képviseletét a Fidesz tartalékaként tartja számon.
Ebben rejlik azonban lehetőség is.Ha sokan így gondolják, vagy legalább meggyőzhetők erről, akkor talán meggyőzhetők arról is, hogy a Jobbik nem alternatívája a Fidesznek. Ha abból indulunk ki, hogy a Jobbik felé tendáló szavazóknak egy része kritikus a Fidesszel szemben, akkor körükben egy ilyen keretezés nagy hatással járhat. Ha valaki kormányváltást akar és nem elkötelezett ideológiailag, akkor szempont, hogy a szavazata végeredményben a kormány helyben maradását segíti-e vagy sem.
Ennek a stratégiának löketet adhat, ha az önkormányzati választás után néhány megyei közgyűlésben a Fidesz csak a Jobbikkal tud többséget alkotni. Ez új szintre emelné az egyes önkormányzatokban már megjelenő együttműködést és sebezhetőbbé tenné a Jobbikot, amely eddig felelősség híján csalódást sem tudott nagyon okozni. Főleg a Jobbik miatt egyelőre a baloldal helyzete gyengébb, mint azt 26 százalékos országos listás eredménye sugallná. Bár nem tudni, hogy mennyire aktívan alakította ezt, vagy csak szerencsésen ölébe esett ez a helyzet, de a Fidesz számára rendkívül kedvező az ellenzék megosztott felállása, a bal- és a szélsőjobb patthelyzete.
A baloldal blokkolja az utat a Jobbik városi megerősödése elől, míg a Jobbik keleten és vidéken zárja el az utat a baloldal elől. Ezáltal kölcsönösen elzárják egymás útját a váltópárti státusztól. Bármennyire is pozitív lehet a szélsőjobb megerősödésének megakadályozásában betöltött funkció, a baloldal szerepe nem merülhet ki abban, hogy a Fidesz centrális erőterének egyensúlyozó eleme. Ha ezen túl akar jutni, akkor kénytelen lesz a választási földrajz követelmé nyeit előtérbe helyezni és erősebben ráhajtani a keleti vidékre.
