A Népszabadság kritikusa, Fáy Miklós összeállította a saját Jancsó best of-ját. Szavazzanak Önök is!

Oldás és kötés

Voltaképpen ez még nem is Jancsó-film. Fellini-tanulmány, gyötrődő magyar Mastroiannival, csak az egészet elkapja a hazai kemény reménytelenség és reménykedés. Nem Jancsó-film? A végén az eső, amiben megy Latinovits az autóval, és közben Bartók olvassa föl a Cantata profana szövegét másnak nem juthatott volna az eszébe…

Szegénylegények

Az első igazi, hosszú snittes. És igen, itt is esik az eső, és az arcok szeretete, a testek szeretete és kifejező ereje, nemcsak a női testeké, hanem a félmeztelen Madaras mokány izmai, barna bőre. 

Fényes szelek

- A jókedvű bűnösnek az Isten is megbocsát.
- Ezt komolyan gondolja, vagy provokál?
Nem a szavakért szokás a fiatal Jancsót szeretni, pedig azokért is lehet.

Második jelenlét

Amikor a nagy Jancsóra gondolunk, igazságtalanul felejtjük el, hogy kis léptékben is tudott nagyot alkotni. A Jelenlét sorozat második darabjában egy romos, vidéki zsinagógában énekel két rossz öltönybe bújtatott rabbi. Madarak fütyülnek be az ablakon, az oltárlámpa a nap, a világ fér bele pár percbe, az igazi világ.

Allegro barbaro

Fáradtság és tobzódás, Jancsó dekadenciája. Trilógia középső darabjának szánták, de nem is lett folytatása. Ma is elveszíti az ember az okot, amiért a film elkészült, de annyira film, hogy megmagyarázza önmagát. Néhány hétig így éltem, amíg a Puskin moziban műsoron volt. Két forintért minden délután az első sorban Allegro barbaro. Moziban hallottam a zenét is először.

A zsarnok szíve

Ahogy Gálffi a hosszú ujjaival nyúlkál a körülötte szállongó pelyhek után... És Ninetto Davoli, aki úgy kezdi a mondatot, hogy „ezeknek a bamba magyaroknak…” Egy félmondat elindíthatja az embert a nemzeti önismeret útján.