– Nahát! Azt hittem, hogy bejelent végre egy egész estés filmtervet.
– Ennek is eljön majd az ideje: a filmalap Inkubátor-programja szimpatikus kezdeményezés. Remélem, hogy még 2018-ban is aktív lesz... Animációs filmek esetében másképpen tervez az ember. A Love nagyjából másfél évi munka volt. Egy nagyjátékfilm: majdnem egy egész élet. Legalábbis most így érzem.
– A Symphonyval versenyben volt a Sundance-en, majd az Oscar-shortlistre is felkerült. Kevés magyar film jut el erre a szintre.
– Méretét és a filmek számát tekintve a legnagyobb esemény, ahol jártam, a Robert Redford alapította Sundance Független Filmfesztivál. Elképesztően intenzív élmény volt, sok rendezővel tudtam megismerkedni, például Don Hertzfeldttel azóta is tartom a kapcsolatot, nemsokára meg is látogatom Texasban. Ha belekerül a film ebbe a sodrásba, az rengeteget jelent kapcsolatépítés szempontjából. Amikor pedig az Oscar szó odakerült a Symphony mellé, hirtelen sokkal többen nézték meg. Ugyanakkor kis európai diákfilmesként az amerikai nagymenőkkel nehéz versenyezni. A hollywoodi rendszer távol áll a szívemtől. Jó dolog a fény és csillogás, de hosszú távon nyomasztó közeg. Megkönnyebbültem, amikor végül nem jelöltek Oscarra.
– Gondolom, sokan akartak segíteni.
– Hogyne. Szürreális megkeresések is voltak. Például, hogy potom tízezer dollárért eljuttatják a filmemet az akadémiai tagoknak, mert mindenkit személyesen ismernek. Rákerestem a cég lapjára, mondjuk, öt követőjük volt. A visszautasítás után pedig már-már revolverező hangnemre váltottak. Sokan bármire képesek volnának, hogy odatehessék a nevük mellé, hogy „Oscar”.
– Azért biztosan voltak „értelmes” megkeresések is.
– A londoni Passion Pictures stúdió képvisel, rajta keresztül jönnek jó lehetőségek. Ez a cég például videoklipeket is gyárt, ebben is kipróbálnám magam: most az a legfontosabb, hogy portfóliót építsek és tanuljak dolgokat.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– A Love olyan, mint egy űropera.
– A témából indultam ki, ehhez tűnt nekem tökéletesnek az űr súlytalansága és atmoszférája. Egy ismeretlen bolygó, ahol különféle lényekben gondolkozhattam. A Symphonynál rengeteget írtam, a Love-nál viszont szimplán képekből indultam ki. Kiragadt illusztrációkból kezdtem el építeni a karaktereket.
– Ami közös, hogy ismét állatokat látunk a vásznon.
– Nem rajzolok kényszeresen állatokat, lettek volna humanoid lények is a Love-ban, végül kivágtam őket. Nem úgy tekintek a karaktereimre, hogy állatok vagy emberek. A tökéletes formát keresem, amellyel ki tudom fejezni magam. Remélem, hogy a nézők azonosulni tudnak majd az „élőlényeimmel”.
– Készült már néhány mű Love címmel a filmtörténetben. Hogy meri újra használni?
– Nincsenek skrupulusaim. Pillanatok alatt döntöttem. Aztán kijött Gaspar Noé filmje ugyanezzel a címmel. A miskolci CineFesten találkoztam vele, de ő is megnyugtatott, hogy emiatt ne izguljak. Különösen, amikor elárultam neki, hogy nem konkrét szerelmespárokról fog szólni, hanem vágytípusokról.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Kicsit olyan a Love, mintha összeeresztették volna Kubrickot és Mijazakit.
– Ez túl nagy bók! Nyilván mindketten nagy hatással vannak rám. De hát kire nem?
– A Symphony no. 42 után mindenki díjak tucatjait várja Bucsi Rékától. Nem nyomasztja?
– Azt hittem, sokkal jobban fog zavarni, mint valójában. Lefoglalt a munka. Most meg, hogy bekerült a Love a berlini versenyprogramba, azért az nem olyan rossz előjel.
