– A német visszhangokból úgy tűnt, hogy a nemrég lefordított Pixelnek nemcsak a szerkezetét látták át, hanem – ezzel összefüggésben – a belőle áradó ijesztő kilátástalanság is megmutatkozott, a felszíni érdekességeken és az irónián túl érzékelték benne a mélységes kétségbeesést.
|
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Honnan érkezett meg újra ez a kelet-európai kilátástalanság? Amikor a pályája elindult, épp a rendszerváltás idején, úgy tűnhetett, hogy az ön generációjának aktív, felnőtt életét már nem fogja kísérni.
– Akkoriban annyira foglalkoztatott, mi történik körülöttem, amennyire egy normális egyetemistát foglalkoztatni szokott az ilyesmi, mikor éppen szerelmes és vizsgaidőszak is van. Persze, a nagy határnyitás meg a Páneurópai Piknik, az klassz volt. Papp Gábor Zsigmond filmrendezővel éltem együtt, és megjelent nálunk egy középiskolás éveim során megismert heiligendammi lány a barátjával egy hátizsákkal, hogy ők mennek nyugatra. Megnézték a tévében a határnyitást, még egy hetet eltöltöttek nálunk, aztán a lány hazament, azt mondta, hogy nem bír eljönni, otthagyta az anyját Heiligendammban. Ez nekem akkor elég fantasztikus volt, hogy valaki az utolsó pillanatban visszafordul, meggondolja magát. Amikor viszont a Ceausescu-házaspár kivégzését láttam, határozottan kényelmetlen és nyomasztó érzésem volt. Úgy éreztem, hogy valami elemi rossz, valami rettenetes bűn történik, hogy amit látok, az baj. A lelkesültségnek, hogy most valami más kezdődik, megvoltak az árnyoldalai is, teljesen új dolgokat kellett elsajátítani az új világban, és ez, tekintve hogy még mi is az előzőben nőttünk fel, egyáltalán nem volt könnyű. Én ráadásul '90 és '92 között Franciaországban voltam, és mire visszajöttem, sok tekintetben másik városba érkeztem, minden megváltozott, épületek tűntek el a helyükről. A Kálvin téren például, ahová iskolába jártam, teljesen kicserélődtek a homlokzatok. Megszűnt az a lepusztult otthonosság, amit már belaktam. Azóta hozzászoktunk, hogy nem lehet visszamenni egy palacsintázóba, ahol az előző héten jártunk, mert közben tönkrement, és most zoknit árulnak a helyén, vagy üres az egész bolt, de több mint húsz év végtelennek tűnő állandóságához képest az sokk volt. Csak akkor még azt hitted, hogy ez a nagy változások, a meglóduló idő szükségszerű velejárója. Ezt az illúziót azóta elvesztettük, minden folyton alakul, de sohasem alakul ki, csak változik, enyészik. Az elmúlt hosszú években lassan visszatért a levegőtlenségnek az az eltéveszthetetlen, jól ismert érzése, az a bizonyos nyomás az ember szegycsontja körül. Hogy akkor most ez lesz, be kell rá rendezkedni. Most azért nehezebb, mint akkor, a rendszerváltás előtt még mindenkiben bizsergett az érzés, hogy na, most ez még egy kicsit ilyen, de nemsokára megváltozik. Az én generációm ahhoz már öreg, hogy most is azt gondolja, ezt a pár évet átvészeljük. Az én felnőtt életem nagyobbik része már így fog eltelni, és most nem húszéves vagyok, elmúltam negyvenöt. Az ember már tudja, hogy megállt az idő, és azt gondolja, hogy „akkor itt fogunk élni". Egyáltalán nem csak a politikai eseményekről van szó, akár mindennapi tömegközlekedés során is pontosan meg lehet érezni ezt a rosszkedvű, kiút nélküli távlattalanságot. Hat éve szinte mindennap láttam a Keletinél azt a sebhelyes arcú törpét, aki ott ült télen-nyáron a pozdorjafal tövében, végig, hat teljes éven keresztül. Biztos voltam benne, hogy most már örökké így marad, együtt fogunk a törpével megöregedni, alig hittem el, amikor most átadták a metrómegállót. Hol üldögélhet most a törpe? Vagy amikor a stadionoknál megyek le a metróhoz, ott áll egy fogatlan, lepusztult roma csávó, és már amikor meglátom, tudom, hogy bele fog kötni az előttem sétáló, a környéken lakó kínai fiúba. És tényleg, el is kezd már messziről kiabálni, hogy „imádjuk a kínaiakat, mondom, imádjuk a kínaiakat", és amikor odaér a srác, nem hagyja egy darabig elmenni. Nem bántja, csak nem engedi tovább. És ott áll a giroszos, a harisnyaárus meg a többiek, és csak néznek. Nekem meg jön a nyomás a mellkasomba, jön az a jól ismert, régi görcs a gyomorban. Nem verték meg a kínait, csak ráijesztett a fogatlan csávó, hogy tudja, merre hány méter. Örült, hogy talált valakit, aki még nála is nyomorultabb. És ez így megy felfelé és lefelé is, mindnyájan benne vagyunk. Bennem munkál a feszültség, ez az állandó, bizalmatlan készenlét.
– Ezek a pillanatok tették az utóbbi években az egyik legfontosabb kortárs tárcaíróvá?
– Azt lehet mondani, hogy az ilyen típusú anyagok többnyire a tárcában landolnak, mert ez a műfaj közvetlen és azonnali visszacsatolást igényel és tesz lehetővé. Az ilyesmiből nagyon ritkán lesz vers, egyszerűen nem olyan az anyag természete. A vershez valamiféle távolságtartás, visszahúzódás szükséges, amikor ennyire elállja a világot a közvetlen, nyers, pillanatnyi látvány, akkor nehéz. Te magad sem látsz távlatokban. De nem akarok túl sokat beszélni közéleti-közérzeti dolgokról, mert úgy érzem, hogy mindent, amit erről mondani tudok, megírtam. Azt látom, hogy sokan hajlamosak mindig minden efemer hírre reagálni, és egyfelől meg is értem, ha felhorgad bennük az igazságérzet, értem az indulatot és a készenlétet, másfelől mindez a távlati gondolkodástól, válaszoktól, a mélyebb összefüggéseket megmutató alkotástól veszi el az időt, és nem is vezet sehova, még a konkrét ügyet sem viszi előbbre. A Facebook ennek különösen veszélyes terepe. A mi nemzedékünk annak idején nagyjából egységesen utasított el minden képviseleti eszményt, közösségi költészetet. Most pedig valahogy újra visszakanyarodtunk ide, nyilván az általános rossz közérzet miatt. Az emberekben lévő feszültséget oldja kissé, ha baráti hangokat hallanak, megkönnyebbülnek és erőt ad nekik, és persze, persze, ez is feladata az irodalomnak. Nagyon erős szerepajánlatokat kapunk íróként, és azonnali, erős visszajelzések érkeznek, ha az ember akár csak alkalomadtán is elfogadja ezeket. Ezt mutatja például az én Oksanen-köszöntőm esete, ami, felteszem, beszélgetésünk titkos apropója. Ez komoly dilemma, de azt gondolom, hogy ezek mégsem jó szerepajánlatok, mert az írást nagyon erős belső törvényszerűségek irányítják, a közösségi szerepét is inkább akkor töltheti be, ha ezeket követi inkább. A saját tehetségünk természetét megérteni, elfogadni és minél többet kihozni belőle, ezért szintén felelősek vagyunk. A „majd megírom később" a legtöbbször önbecsapás. Záros időn belül neki kell állni annak, amit egy-egy életszakaszban megírnánk, mert utána már más leszel, más érdekel majd, vagy puff, meghalsz, és nem fogod megírni. Erre lehet jó a tárca, amely, ha igazán jó, egyszerre szépirodalom és az aktualitásokra reagáló egyfajta újságírás is, csak vigyázni kell, hogy ne öntsük bele gyorsan a novellát vagy regényt igénylő anyagokat is.
|
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– A kilátástalanság iránti érzék mintha közös volna Önben és Oksanenben.
– Meglepődtem, hogy engem kértek fel, mert soha nem írtam róla, de nagyon örültem neki, mert tényleg szeretem az írásait, ez a rövid egységeket használó, idősíkokat keverő építkezés nagyon közel áll hozzám. Nagyon másképp lát, más technikával dolgozik, mint én, de ez a negatív antropológia tényleg közös lehet bennünk. Néha találkozom is az ezzel kapcsolatos olvasói megdöbbenéssel, mintha az, amit írok, az én perverzióm vagy a személyes lelki egyensúlyom megbillenése volna, egészen meglepő helyekről is érkeznek ilyen visszajelzések. Kaptam nemrég egy mondjuk így, különös levelet a Vonalkód német fordítójától az Akvárium című regényemről. Hogy semmi kiút, semmi kímélet? – reklamálta. Hogy mégis miért csinálom ezt az olvasóimmal? Azzal zárta, hogy hát milyen lelkivilága van Magának? Most írjam meg egy profi fordítónak, hogy köszönöm, jól vagyok, és mindennek nincs köze a lelkemhez, hogy ez irodalom, amit nem így, ilyen előfeltevésekkel kellene olvasnia? Hogy a szerző nem vesz télikabátot, ha a hóesésről ír?! Azt egyébként, hogy ezek a közös történetdramaturgiák talán segíthetnek nem megoldani, de felismerni az ismétlődő csapdahelyzeteinket, azt el tudom képzelni, még ha persze nem is terápiás, „rendelési" céllal dolgozom. Abban viszont, hogy az írás valamiféle önterápia volna, nem hiszek, még ha az kétségtelen is, hogy az ember akkor van a legjobban, amikor hosszan, elmélyülten dolgozik, mert akkor önazonos.
– Nagyon fiatalon tűnt fel, a nyitókötete, amivel berobbant az irodalomba, az Őszi kabátlobogás éppen 25 éve jelent meg, úgyhogy van mód és alkalom visszatekinteni. Hogy látja, mi sikerült, mi maradt el és mi várható a most következő évtizedekben?
– Sokat szorongok azon, hogy lesz-e elég időm megcsinálni, amit terveztem, bár, persze, pontosan nem tudnám most felvázolni önnek a tervet, de sok energia, alkotói ambíció van bennem. Verset mindenesetre mostanában kevesebbet írok, de azért valamennyit mégis, hosszú távon próbálom majd megteremteni a próza feltételeit is. Kisgyerek van nálunk megint, és ez eléggé meghatározza a napirendünket és a munkarendünket is. Egyébként sem könnyű egyensúlyt találni a jelenlét és elzárkózás közt, az íráshoz pedig magány kell. Az Oksanen-köszöntő előtt a Könyvfesztiválon odajött hozzám valaki, és arról beszélt, hogy szerinte kissé korszerűtlen vagyok, ha csak simán felolvasom, amit írtam, nem csinálok hozzá show-t, nem vagyok elég médiaérzékeny, mert, mint elmondta, szerinte az alkotóknak ma már nemcsak írni kell, hanem szerepelni is, lehetőleg úgy, hogy a könyveit meg is vegyék. Látom én, hogy ez az elvárás, de ha mindenki heti hat napban nyomja a show-t, akkor hetediken nem fog tudni könyveket írni, amelyeket aztán ügyesen és médiaérzékenyen eladhatna. A kettő együtt bizony nem megy. Most különben épp az utóbbi hat-hét évben írott novelláimat próbálom kötetbe rendezni, ez leginkább húzást jelent. Úgy tűnik, megváltozott az ízlésem a hat évvel ezelőttihez képest, mert a szövegeimet gyakran találom bőbeszédűnek. Szóval az „összerendezés" voltaképpen folyamatos húzás.
– A jellegzetesen kelet-közép-európai novellái egyre népszerűbbek Nyugat-Európában. El tudná képzelni, hogy ezentúl ön se itt, Magyarországon éljen?
– Nem, soha. Azt a fajta otthonosságot, amire az íráshoz szükségem van, csak itthon tudtam megélni. Ez nyelvi kérdés is, de nem csak az. Talán huszonévesen, Franciaországban még el lehetett volna úgy sajátítani a nyelvet, hogy munkaeszközzé váljon, de a közeg ismerőssége, amiről az elején beszéltünk, aligha pótolható.
– Olyan ez, mint az ismerős német lány esete, aki '89-ben végül, az utolsó pillanatban visszafordult?
– Gyakran gondoltam arra, mikor a fiam még kicsi volt és együtt utaztunk, hogy jó-e, ha itt nő fel. Főként akkor fogott el ez az érzés, ha távolról hazaérkezve, kiélesedett szemmel ránéztem az otthonunkra, a városunkra. Hogy ha engem már minden reflexem és idegszálam ideköt is, ha ez a világ bele is égett a bőrömbe, neki talán még volna esélye. Mindennek ellenére örülök, hogy ebben a lepusztult kerületben ezeket a részben szintén lepusztult arcokat látom reggelente. Ezt már nehezen tudná bármi felülírni.
